Blogajánló: Tévhit blogja

Bár nem szorul különösebben a támogatásomra, mert az Index is szereti, mindenképp fölhívnám a figyelmet erre a kiváló, vadonatfriss blogra.

Link: http://tevhit.blog.hu

Szellemes fogalmazásmód, egyszerű, lényegre törő posztok, és a tartalommal is nagyon egyet tudok érteni. Én is megőrülök attól, hogy valamit hajlamosak vagyunk igazságnak elfogadni csak, mert sokszor hallottuk.

Igazi elismerésemet ez a bejegyzés váltotta ki.
(Link: http://tevhit.blog.hu/2009/09/20/tevhit_8_a_kisgyerekekre_mosolyogni_kell )

Régóta fontolgatom, hogy írok valami ilyesmit – kifejezetten a munkahelyi újszülött – látogatások okán – de bevallom, féltem az überszülők haragjától, hiszen már velük nem egyszer megütöttem a bokám ezen az oldalon. Tényleg rettenetes dolog, amikor valaki a gyerekét rátukmálja másokra. Főleg, hogy ezt általában olyankor teszik, amikor a gyerek még számomra nehezen értékelhető korban van, vagyis nem lehet vele rendesen kommunikálni. A főnököm felnőtt gyerekeivel például teljesen jól kijövök, de mit csináljak más kollégáim csecsemőivel? Nem akarom-e megfogni őket? Ilyenkor azt kellene válaszolni egy nőnek, hogy nagyon szeretném. Sajnos azonban én udvariasan, de negligálom az ajánlatot, amivel rendszeres, néma megütközést váltok ki az emberekből, különösen a boldog és büszke szülőkből.

Mert ahogy Misbelief kolléga is leírja, teljesen elfogadom én is, hogy nekik a kis poronty a világ közepe, de nekem csak egy vadidegen kisgyerek, aki szerintem sem szép törvényszerűen. Miért is akarnám megfogni? Nem is tudom, hogy kell, pont ezért félnék is attól, hogy leejtem. Másrészt még akkor is a gyerekkel érzek empátiát, ha ő maga túlzottan nem érdekel, és valami azt súgja, pár hónaposan nem az Kánaán, ha mindenféle emberek fogdossák. Elég félelmetes érzés lehet.

Csak épp a tisztelt szülő ezt nem fogja föl. Ahogy semmit sem. Például azt, hogy az élő mosolyalbum erőszakos bemutatásával mindenkit föltartanak. Szívem szerint oda se mennék, és ahogy a blogger kolléga meg is jegyzi, viszonylag hamar távozom.

A szülői szerep sajátos tettekre sarkallja az embereket, úgy tűnik. És ízlelgessük kicsit: a szülői szerep. Mert ez nem más, mint a kedves kisszülők show-ja, közreműködik: a baba. Mindig megdöbbenéssel látom, mennyire nincsenek tudatában az emberek azzal, hogy – bár egyelőre kevéssé hasonlít egy felnőttre – a baba is ember, csak még idő, és főleg nevelés kell neki. Na, utóbbi különösen nem szokás manapság.

A poszt – és számos komment – erre nagyon pontosan rávilágít. És hasonlóképpen magyarázza meg más témákban Misbelief, miért is téved mégis néha egymilliárd légy.