Ahogy már írtam, a legfárasztóbb a munkámban az oda - vissza utazás. Egyrészt, mert nem érzem magam biztonságban az utakon. Másrészt, mert tömegközlekedéssel kell utazzam, ami nem lenne baj, ha gyakrabban járnának a buszok. Akkor ugyanis eloszlanának az emberek, és nem lenne szembetűnő a sok ellenszenves utas.

Persze vannak utastípusok. Mamlasz kamaszfiúk, akiknél általában arra gondolok, fölösleges volt ilyen korán kelni, fölösleges iskolába járniuk. Combcsizmás amazonok illatfelhőben, alkoholista +10-esek (öcsémmel durván másfél évtizede így nevezzük azokat a többnyire középkorú férfiakat, akik az évtizede tartó folyamatos részegség miatt idősebbnek néznek ki a koruknál), fennhangó észt osztó nyugdíjasok, csúcsidőben istálló méretű babakocsival közlekedő kismamák stb. De ezeket mindenki ismeri. Az én utastársaim viszont speciálisak.

A buszmegállóban velem együtt száll fel minden reggel három ember: egy középkora végefelé járó, egy velem egyidős nő és egy húsz körüli fiú. Az idősebb nő - fogalmam sincs, kicsoda, és nem is érdekel - minden reggel köszön. Mintha jelentene bármit is az, hogy egy busszal utazunk. Ez az iwiw-szinfróma utcai változata. Azért, mert már látott, azt hiszi, ismerjük egymást. Egykedvűen szoktam neki biccenteni, mert ki nem állhatom a tolakodást, márpedig ez az. Épp elég baj, hogy kora reggel buszozni kell mindenféle emberekkel, legalább hagyjanak békén. Persze jellemző rá az a sajátos színvak öltözködési stílus, amire az ilyen ötvenesek valamiért annyira hajlamosak. Lazacszínű télikabát (ugyanilyen műszőrme kapucnival), hozzá világoszöld nadrág és fekete, strasszokkal kirakott balerinatopán. A frizura is a szokásos: festett szőke, rövid, de bodorított izé. Az a fajta hajzat, amiről három kilóméterről látszik, az illetőnek nincs saját ízlése, sem ötlete.
A fiatalabb nő csak simán jellegtelenül néz ki, eltekintve az előnytelenül szabott, félhosszú kabáttól és a dominás, 'dugj-meg' cipőtől. Csakhát dohányzik, amit nagyon utálok, különösen a buszmegállóban, ami ugyan szabadtér, mégis valahogy mindig érzem a büdös füstöt.
A fiú is cigizik. Neki megvan az a rossz szokása, hogy mindenkit félrelökve ugrik föl a buszra, és végig gunyorosan vigyorog magában. Az ő külsejével nincs különösebb gondom.

Ahogy haladunk jönnek a többiek is. Az első megállónál két anyuka száll föl. Egyikük sincs a helyzet magaslatán. Az egyik vélhetően nem normális. Hangosab ordítozik, nem tudom, mit, mert olyankor már az mp3-lejátszóm biztosítja a zavaró hangok kizárását, de van egy olyan érzésem, a tökéletesen halló utasok, sőt talán ő maga sem tudja.
A másik maga sem tud nagyon fölszállni a buszra túlméretezett pufidzsekijében, ezért érthetetlen, miért öltözteti be óvódás gyerekét Michelib-babának. Groteszk, ahogy beemeli a gyereket a karjainál fogva. De az a gyerek legalább csendben van.

A második megállónál már iskolásokkal és szüleikkel bővül az utazóközönség. Az anya - lánya kettős elvileg szimpatikus kéne, hogy legyen, de nem az. Mert mindkettő hétmérföldes stréber, tetézve ezt még valami ebből fakadó rátartisággal. Bár azt hiszem ez a tökéletes megfelelésre törekvés inkább anyuci álma, mint a vicces kabátba, sapkába bújtatott, koravén kislányé. (Két dologgal tudja megkeseríteni a (túl) gondos szülő a gyereke életét: hülye nevet és hülye sapkát ad neki. Bár utóbbitól könnyebb megszabadulni.) Minden nap más a program: egyik nap sport (nagy sporttáskát cipel az alig tíz éves kislány), másik nap hegedűóra, de már délután különangolról is beszéltek. Azt hittem, ez a túlképzési, túlterhelési őrület csak az én generációm gyerekkorában volt divat, de úgy tűnik, ma is vannak, akik azt hiszik, nem gyereket, pálmát nevelnek. Amely, ugye, közmondásosan teher alatt nő.
A súlyosabb esetet viszont az a apja - fia duó jelenti, akiket én csak Szájtáty Peti és apukája néven szoktam magamban emlegetni. A harmincas férfi magas és esetlen. Öltözködése kb. a Mr. Bean a kínai piacon járt kifejezéssel írható le a legpontosabban. Még gagyi kvarcórája is van!
De nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy rendkívül butának néz ki az által, hogy folyamatosan nyitva van a szája. Nem hiszem, hogy a befecskendezett kollagén feszítené szét, egyszerűen csak rossz szokás. Amit sajnos a kisfiú is átvett, porcelánfehér kis arcával párosítva erősen bárgyú benyomást tesz az emberre.
Ennél is rosszabb, hogy az apa nem tanítja meg a gyereknek az alapdolgokat sem. Hogy ásításkor, köhögéskor a kezet a száj elé kell tenni. Hogy a terhes nőnek át kell adni a helyet, különösen a férfiaknak. (Mint nem szülő nő éppen ezért magamra is szigorúbban tartom kötelezőnek ezt a szabályt.)

A következő kanyar után egy kellemes testvérpár száll föl. Őket kifejezetten szeretem. Mert aranyosak, kedvesek, helyesek. Rosszalkodnak persze, de látszik, hogy jó környezetből jönnek. A nagyobbik lány 16 lehet, csajosan csinos, de buta túlkapások nélkül. Nem öltözik sem kurvának, sem élőhalottnak - hanem ahogy egy korabeli kis nőnek érdemes kinéznie. Pici melír a hajban, kis szempillaspriál, szájfény diszkréten. Persze fiatalosan, divatosan, kicsit őrülten. Röviden: nagyon tetszik a stílusa, mert illik hozzá, a státusához, a korához és az adottságaihoz. A húga 12 körüli, próbálja utánozni, de nem görcsösen, hanem ahogy a kistestvér rajongásában igyekszik példát venni a nagyról, tudat alatt leginkább. De ő sem futott előre, nincs festve a haja vagy a szeme, végtére gyerekről van szó. Úgy képzelem, hogy nagyon kellemes, harmonikus családban élnek. Azért jó tudni, hogy ilyen is van.
Látszik, mennyire szeretik egymást. Hogy mindenféle görcs nélkül tudnak önmaguk lenni. Nagyon, nagyon szimpatikusak. És gratulációm a szülőknek!

Hazafelé már nem figyelem ennyire az embereket. Azért kedvenceim vannak: két összeasszott boszorkány, legalább harminc éve olyan masszív alkoholisták, hogy Koós János is elszégyelné magát a jelenlétükben. A buszon baráti nagymamaként ráncigálják alsós unokáikat.

Délután mégis az a legrosszabb, ha az ember kollágával kénytelen beszélgetni. Semmi bajom velük, de egész nap együtt voltunk, fáradt vagyok. Főleg, hogy csak csevegni kell, amit nagyon utálok. Páran szerencsére csak mosolyognak és elköszönnek, de vannak, akik úgy érzik, kell egy kis small talk levezető gyakorlatként. Nehéz dolog ez, mert amúgy van, akit kedvelek közülük,  de komoly erőfeszítést jelent odafigyelnem, jópofának lennem. Azért az jó, hogy senki sem lakik arra, amerre én.

Most már csak az a kérdés, mit gondolhatnak a busz utasai, amikor látnak egy zenét hallgató, napszemüveges embert a könyvébe temetkezve, aki valójában a reggeli rohanás frusztrációját a kákán is csomót kereséssel és sajátosan vitriollos ítéletekkel szemléli a többieket? Valószínűleg semmit, de egyébként meg nem biztos, hogy tudni szeretném.