Így kezdte Dyson szerzői pályafutását ezen a blogon. Nagyon megmosolyogtató volt, mert ismerem, mennyire domináns jellem, nagyon nem passzolt hozzá ez a kijelentés.

Hát még rám mennyire nem illik! Mert bár hajlok a kontroll-mániára, az még önmagában kevés ahhoz, hogy valaki jó vezető legyen.

Nagyjából hét éves lehettem, amikor az apámat szorgalmas munkája eredményeként előléptették. A szépséges (és a szívemnek mindig kedves) szocialista nagyvállalat egyik osztályvezetője lett Dr. Reckl Béla, hogy aztán egy hét után önként lemondjon a megtiszteltetésről.

Ilyet a világ nem látott! - gondolta mindenki a környezetünkben, beleértve még engem is. Évekig, gyakorlatilag húsz évig nem értettem ezt a lépését. A kapitalizmusba átcsapva egyre kevésbé. Mert ilyet nem lehet csinálni, ezzel az ember ma a saját kirúgását alapozná csak meg... Arról nem is beszélve, hogy ha eggyel följebb üresedés van, az ambíciózusabb kollégák ölre mennek a pozícióért. Hát, az én apám nagyon nem ilyen volt. Bár vette a lapot a rendszerváltás, és főleg a cég privatizációja után is, valahogy akkor sem ez érdekelte.

Most, hogy a tűzhöz közel dolgozom, már értem, miért akart az apám "csak" dolgozni. A főnököm megnevezés szerint üzletág-igazgató, és nem irigylem.

Először is, mert sokkal többet dolgozik, mint én, a sima beosztott. Általában korábban érkezik, és majdnem mindig később távozik, mint a többiek. Folyton van, mit csinálnia. Nekem meg, mint a jelen helyzet is bizonyítja, blogírásra is telik a rövidebb időmből.

A munka jellegét sem sajnálom tőle. Egyrészt töménytelen felelősség terheli. A legfontosabb döntéseket végül mindig neki kell meghoznia. Sajnos a másik igazgató nagyon nem támogatja ebben (sem). De ez személyi probléma.

Mindenkinek meg kell felelnie, közben viszont keménynek kell mutatkoznia. Tudom, mennyire távol áll a személyiségétől utóbbi. Nekem sem lenne könnyű. Bár a másik igazgatóval történő hadakozás edzésnek nem rossz. Folyton tudnia kell kezelni mindenféle embereket, és senkire sem hivatkozhat. Illetve néha megteszi, de ez láthatóan nem érdekel senkit, főleg a melósokat nem.

De a legirritálóbb feladatkör a főnöki létben a reprezentáció, magyarul jópofizás. Rendszeresen jönnek vendégek, akiket meg kell etetni, itatni. Ki kell öltözni, zavarba ejtően udvairasan kell viselkedni.
És persze a tárgyalás maga is fárasztó. Amikor párszor részt vettem ezeken a meetingeken, mindig nagyon szenvedtem. Vagy bemutatkozásról van szó. Ahogy látom, a külföldi vendégek nem slide-show-kat akarnak megnézni, hanem nagyon jól megfogalmazott kérdésekkel jönnek: mikor lesz kész és mennyibe kerül? Ennek fokozása esetleg: nem lehetne előbb és olcsóbban? Minden más időhúzás. Eleinte bunkónak tartottam az olyan érdeklődőket, akik unott arccal ülték végig ezeket a Power Point show-kat, mára világos, miért nem szeretik. Semmi értelme ugyanis az ilyennek. Nem akarom a kollégáimat megsérteni, mert ez nem hiba, csak elavult megszokás, de a mai tempó mellett már senkit sem érdekel az ilyen iskolás stílusban előadott bemutató. Csinálni kell (kéne) egy jó honlapot, és akit érdekel, ott elolvashatja, mikor alapították a céget.

A dolog értelmetlenségét vélem fölfedezni abban, hogy aki ténylegesen üzletet akar, az viszonylag az elején megmondja. Aki meg nem, azt meg nekünk kellene valamilyen lehetőséggel megkínálni. Csúnyán úgy is fogalmazhatnék, hogy a szende szűzek ideje lejárt. Már nem lehet arra várni, hogy a tökéletes vevő besétál az ajtón, és azonnal rendel 10 kamionnyi árut, és ezt a jó szokását az év minden hónapjában magától megteszi, az árat azonnal elfogadja, és elsőre tetszik is neki, amit csinálunk.

Ma ki kell állni az utcasarokra! És bizony gyorsan a lényegre kell térni! Mert ebben az ágazatban sem fizetnek a semmiért.
Ne tessék félreérteni, én sem ezt a világot favorizálom. A magánéletemben várhatok a hercegre, de egy hivatásos - hogy ismét lekurvázzam magunkat - nem válogathat, és főleg nem habozhat sokáig.

A másik típusú vendéget egyszer már megnyertük. Ő vagy pofavizitre jön, ami a kellemesebb, bár kétség kívül unalmasabb változat. Vagy valami gondja van, ez már csak haladóknak való feladat. Ilyenkor szoktam a legjobban szenvedni, mert diplomatikusnak kell maradni. Nem veszítheti el az ember a türelmét, mindent el kell viselnie. Ideális esetben hitelesen kell mosolyogni egész végig. Bólogatni kell, amikor lebasszák az embert pl. (A legszörnyűbb, hogy sokszor igazuk is van.) Ez nagyon távol áll tőlem, mert pont ezt nem csinálnám ebben a helyzetben. Vagy kiadnám magamból a dühömet, vagy lelépnék. De ez a meghunyászkodás, ez nem fekszik nekem sehogy sem.

Ez csak annyi, amennyit itt napi nyolc órában látok. Nem tudom, milyen az, amikor számot kell adnia a főnökömnek valakinek az igazi menedzsmentből. Nem tudom azt sem, hogy viseli a családja, hogy folyton ezzel van elfoglalva. Vagy mi van olyankor, ha őt támadják meg egy beosztottja hülyesége miatt.

Szóval egyelőre ezekre a dolgokra egyátalán nem vágyom. Biztos többet keres az ember, ha vezető, de ezen kívül más előnye most nem is jut eszembe.