A másságom egyik forrása - mint írtam - családi eredetű. Ahogy szép, lassan nyílt ki a világ, és sorra ismertem meg az embereket, és a hátterüket, mindig meglepett az egyébként emberileg rendben levő barátaim viszonyai a szüleikkel.

Nem elítélően nyilatkozom most róluk, mert bizony egyiküket-másikukat nem akármilyen anyával vagy apával verte meg a sors. Szóval kritikai szemléletükkel egyet kellett sok esetben értenem. Illetve egyet kellett volna értenem, de mindig volt rossz érzésem. Mert az én családomban egészen más volt a módi.

Ebben a sajátos családmodellben, amelyben felnőttünk, érezhetően azért vállaltak bennünket, mert tényleg akarták, hogy megszülessünk. Tisztában voltak ennek összes felelősségével, azzal, hogy ha valakinek gyereke születik, az új életprogramot jelent. A szüleim mindent megadtak: rengeteg játékom van meg a mai napig; de ennél fontosabb, hogy mindig volt kihez fordulni, sőt a mindkét, egész életükben dolgozó szüleim maguk keresték a kapcsolatot. Nem kellett megkérdezniük például a klasszikust: mi volt ma az iskolában, mert magamtól elmondtam, mikor találkoztunk.

Aztán fiatal felnőtt korom hajnalára kiderült, nem ez a normális. Mi vagyunk a kuriózum. Más családoknál - és még egyszer mondom, a barátaim többnyire jó családból jönnek, többük szüleit még kedvelem is - ez nagyon nem így megy.

A legjobban viszont két dolog háborít föl - minden tisztelet mellett. Az egyik, a globális dolog, az önzés. Egyszerűen az önzés és a szülői szerep nem fér össze nekem. Aki önző, annak ne legyen gyereke! (Én például ezért nem is akarok. Nem tudnám visszafogni magamat egy egész életen át.)

A másik dolog megfigyelésem szerint súlyosabb probléma. Mert az önzés jellemhiba. Ha egyébként szereti az illető a gyerekét, és a gyerek pedig nem túl érzékeny és felvértezi magát ez ellen, akkor élhető együttélés is lehet a dologból.

De az apák tömeges alkalmatlanságán újra és újra megdöbbenek. Az egyik altípus az, aki igazán jelen sincs. Fizikailag a családdal él, de szülői teendőit lezártnak tekinti, örök életére megmarad biológiai apának. Az ilyen ember magányosnak és értéktelennek érzi magát az apjával szemben. Borzasztóan frusztráló lehet, ha valakinek a legközelebbi rokona egy hűvös idegen.

A másik pont ellenkezőleg, aki túlzásba viszi a dolgot. Víziója van az apaságról, kihívásnak, versenynek tekinti, és a gyereknek juttatott szeretetet aszerint adagolja, hogy az hogyan teljesít az élet versenypályáján. Az ilyen apa mellett felnövő főleg fiúk egész életükben idegbetegek lesznek. Ők száguldoznak az utakon, ők furakszanak a sorokban az udvarias és türelmes emberek elé stb. Kellemetlen emberek lesznek, és még csak nem is élvezik soha az életet, mert az apai örök elégedettlenség legfőbb örökségük.

Bár személyesen nem ismerek (vagy nem tudok róla) olyan férfit, aki az apasággal járó hatalommal visszaél, és fizikailag is bántalmazza a rá bízott embereket. Főleg azokért a világ által okozott sérelmekért áll ilyenkor bosszút, amelyeket a maga szintjén képtelen megoldani. Ez a pszichológiai magyarázat, de én szerencsére nem vagyok pszichológus, ezért nyugodtan mondhatom, hogy nem érdekel miért veri meg egy felnőtt ember a saját gyerekét. (Általában a nagy, erős férfi egy nála sokkal gyengébb, kisebb embert.) Egyszerűen megvetem az ilyen primitív állatokat.

Az elfoglalt, gondterhelt típus rokonságban áll a közönyössel és a túlbuzgóval, sajnos az ő rossz tulajdonságaiknak kellemetlen ötvözetét képezve. Ezeknek a férfiaknak a legfontosabb a sikeres karrier, emiatt sokat és keményen dolgoznak. Ez rendben is volna. A probléma ott kezdődik, amikor az illető elkezd vetíteni. Mert amikor a gyerek valahol 8 és 12 év számon kéri a neki járó figyelmet, az egyébként kimért, csendes apa ekkor magából kikelve, vörös fejjel képes ordítani, hogy a gyerek érdemi érdekében tojik annak fejére, mióta megszületett. Szegény gyerek kénytelen a szemrehányást hallgatni, hogy a karrierista apa örökös távollétért ő a felelős, hiszen az apa miatta szenved a külföldi, hegyi szállodákban tartott, hosszúhétvégés workshopokon. Minden érte történik, hogy neki mindene meglegyen.

Ranschburg Jenő szerint szomorú, ahogyan az apaszerep a XX. században átalakult. De - okosan - nem a munkába álló, és ezáltal függetlenedő nőlet szidja. (Ha már privát történettel kezdtem, elmondom, hogy az anyám 18 éves kora óta dolgozik, és mellette háziasszonyként és anyaként is helytáll klasszikus értelemben is. Úgyhogy ez a dolog tényleg nem ilyen egyszerű, bármennyire kényelmes lenne a gonosz, karrierista nőkre kenni a dolgot.) De az tény, hogy a nemi szerepek körüli bizonytalanság jelentősen befolyásolja a dolgot. Ranschburg szomorúan konstatálja, hogy sok családban a férfi feladata a pénzkeresésre korlátozódik. Nem csoda, ha egy kevésbé agilis férfi önként ki is száll a nevelői pozícióból.

Azt viszont én is szintén kényelmes tévhitnek gondolom, hogy a hagyományos családfelfogás szerint a gyereknevelés kizárólag női feladat. A régebbi kor apái is foglalkoztak gyermekeikkel (az igazsághoz hozzátartozik, hogy főleg fiaikkal), csak másképp. Ez ma sem kellene, hogy másképp legyen. A versengő típus például visszafoghatná saját ambícióit kissé (önzés, ugye), és ahelyett, hogy a túlzott nyomással tönkreteszi fia egóját, erősíthetné jellemét közös férfias játékok során.

Azoknál sok mindent nehéz volna jóvátenni, akik ilyen szülők mellett nőttek föl. A tanulságot le lehet vonni azért, és ez is valami. Egyrészt felnőttként maguk határozhatják meg a viszonyt szüleikkel. Gyerekként erre nem volt lehetőségük, mert tőlük függtek. De most dönthetnek, viszik-e tovább az eddigi terhelt viszonyt, és haragszanak egy életen át a szüleikre. Vagy okosabbként kicsit engednek, kicsit szigorítanak. Aki szereti a szüleit, és kicsit még magát is, annak utóbbi megpróbálása mindenképp javasolt.
Vagy, ha minden kötél szakad, és a szülőkhöz fűződő szálak is, legalább saját szülői működésükkor emlékezzenek néha. Tudom, hogy ezt mindenki megfogadja. Csak annyit kérek nagyon naivan, hogy legalább néha gondolja komolyan.