Csereüvegek - filmkritika

Hát ez aztán a nagy marhaság! A csehek mégis zabálják ezt a huncutkodó humorú filmet.

A hatvanas irodalomtanár nyugdíjba megy, mert már nincs türelme a mai gyerekekhez, de még nem akar szép lassan elmúlni, ezért sajátos karriert épít: egy balesetig biciklis futár, sőt még kalauz is, de a csúcs mégis a szupermarket üvegvisszaváltója.

A történet jó kedélyű nyugdíjas életének különböző színterein játszódik: otthon a feleségével, a munkahelyein, és azokkal az emberekkel, akik kapcsolódnak hozzá. A film fő konfliktusa, hogy Tkaloun úr mindenütt ugyanolyan. Nem játszik szerepeket, hanem őszintén, időnként kissé butácskán éli az életét. A célja, hogy jól érezze magát a bőrében. Csak éppen nem hagyják, de - mivel ez nem egy dráma - végül mégis beletörődik a külvilág, hogy Josef Tkaloun azt tesz, amit akar.

A jó humor definíciója számomra évek óta töretlenül az, hogy más aspektusból akár sírni is lehet rajta. Ez a történet is sok-sok szomorúság, sok tragikum, sírni is lehetne.
Ezzel a választással a jó öreg Josef is szembetalálja magát, de már rögtön az elején eldönti, hogy nem fog sírni. Hanem egyfajta svejkes derűvel lép túl ezeken a fájdalmakon.

A film frusztrációval indul. A tanár egyszerűen nem tudja kezelni a kamaszok pimaszságait, és olyasmit csinál, amivel máris kiemelkedik az átlagos tanári színvonalból: elhagyja a pályát. De a siránkozás, az öreges tempó helyett inkább keres valami mást. Az rögtön kiderül, öreg bölcsészként semmi keresnivalója a munkaerőpiacon. De Pepának nem esik le az ujjáról az aranygyűrű, még fűti az ifjonti vér. Ellenpontnak láthatóak a nyugdíjasok, akik már kissé belehülyültek az állapotukba.

De az igazi álommeló az üvegvisszaváltóban várja Pepát. Minden nap nagyjából ugyanazokkal az emberekkel találkozik, és mindenkihez van egy jó szava. Ezeket a kis bolti csevelyeket nagyon szeretik a vevők is, és Pepának is jót tesz, hogy újra benne van az élet körforgásában.
Nagy erény, hogy az üvegvisszaváltó "vendégeit" egy-egy momentummal jellemzik, de mégis élő embereknek hatnak. A kis csacsogások jó hangulatúak, az embernek kedve lenne hallgatni naphosszat. Pepa a kollégáit is megszelídíti, és mindkettőnek rendbe hozza a magánéletét.
Aztán a szupermarket vesz egy üvegvisszaváltó automatát...

Ő viszont házas. Felesége kimért, cinikus és távolságtartó. Folyton lehordja férjét, folyton gyanakszik rá. Mentségére legyen mondva, hogy nem alaptalanul. A bácsi ugyanis örökösen fantáziál. Visszatérő vágyálma, hogy a vonaton utazik, és kikapós kalauznőnek öltözve belép egykori tanárkolléganője és... de az még álmában sem történik meg. Pepa megelégszik az erotikus, izgató hangulattal. Szép, elegáns ábrázolása ez az időskori impotenciának. Azért az vicces, hogy míg ő titokban elég sablonos szituációkba képzeli magát, leszidja feleségét, hogy művelt nő létére valami brazil szappanoperát nézve álmodozik a romatikáról és a szenvedélyről...
Úgy tűnik, ma már szinte divat az ezüst generáció szexuális életéről beszélni a filmekben. Régebben ez elképzelhetetlen lett volna. De mostanra már megőszültek a szexuális forradalom egykori hippijei...

A házasság tovább romlik. Elszállt már a szerelem, nincs már vágy. Külön ágyban is alszanak, hogy ne zavarják egymást. Ez bántja is mindkét felet, de csak a nő panaszkodik emiatt. Pepa majdnem meg is csalja feleségét, de aztán valami átmeneti szenilitásból akkor megy el a másik nőhöz, amikor annak a férje is otthon van.
Pepa felesége is talál magának egy rajongót. A negyvenes, pedáns tisztviselő németórákra jár a nyugdíjas tanárnőhöz, de valójában csak azért, hogy félénkségét palástolva németül mondhassa el, amit érez.
A film végén azonban újra egymásra találnak, de eről majd később.

Fontos szál még Pepáék lányának sorsa. Helenkát elhagyja a férje egy másik, szexuálisan nyitottabb, szabadabb (szabadosabb?) nő kedvéért. Érdekes dolog, amit a volt férj mond: az volt a baja Helenkával, hogy túl rendes. Sosem beszél csúnyán, sosem hisztizik, nem költekezik... Bezzeg a másik nő! Csak egy pillanatig látjuk, vicces, hogy úgy néz ki, mint a felfújható nővérke babák. (Ez a foglalkozása.) Erről a hatásról a Fikán rendszeresen írunk, az igények ilyetén változását ez a film remekül ábrázolja.
Pepa próbál gondoskodni egy rendes társról lánya számára, és apró cselekkel összeboronálja egykori iskolai haverjával, a hagyományos értelemben férfias ízlésű Roberttel. Kicsit félresiklik a dolog (lebuknak), de talán nincs veszve minden... Ha más nem, hát a lánynak egy kicsit több lett az önbecsülése.
Mindenesetre itt jól látszik, hogy a házasságot hogyan látja Pepa. Nem a szerelem első látásra a lényeg. Az úgysem nagyon jön össze (talán ezért is bosszantja, hogy sokat látott feleségére hat a szappanopera). Szóval Pepa szerint azért kell házasodni, mert szokás, mert az az élet rendje, hogy az embernek társ kell. Tökéletes úgy sincs, szóval nem érdemes túl sokáig keresgélni.

A film lezárása elég béna. Kár érte, mert egyébként szép, kedves és okos film lehetne a Csereüvegek. Pepa a 40. házassági évfordulójukra egy hőlégballonos útra fizeti be magukat, de burleszkbe illő szerencsétlen eseménysorozat következtében a ballon elszabadul, és a két öreg tehetetlenül sodródik Prága külvárosai fölött. Látják életük fontos helyeit, azt hiszik, lezuhannak és meghalnak pár percen belül. Érdekes, hogy egészen eddig erővel lökték el maguktól a halál gondolatát. (Csak egyszer kerül szóba, a három éves unoka kérdez rá.) Most meg pár perc van csak hátra...

De szerencsésen érnek földet, sérülés nélkül. Egymás karjaiban.

A vége nem életszerű, pont azt veszíti el az egész, amitől olyan jó. Feloldatlanul marad pár konfliktus. Nem hiteles, hogy ez a "halálközeli élmény" miért hozza össze a házaspárt. Csak ismételni tudom magam: a film egy csapásra pont az erényeinek lesz híján.

Szóval maga a történet marhaság, ha úgy nézzük. De majdnem a végéig kedves, emberi marhaság. Viszont a végén megspórolhatták volna ezt a nézőnek is kellemetlen ballonutat, mert az baromság. Mindenféle báj nélkül.

Értékelés: 8/10