Budapesten élek születésemtől fogva, és mindig elszomorít ennek a városnak az állapota. Főleg az zavar, hogy a nagy, ünnepelt sokféleség leginkább azt eredményezte, hogy sem arculata (amely profizmust, ötleteket, távlatokat jelent, de mindenek előtt tudatosságot), sem lelke nincs a városomnak.

Eddig Bécs volt az etalon. Egy ideje ez a luxus az életemben: évente kétszer, háromszor elmegyünk az osztrák fővárosba egy napra. Nem turistáskodni, mert nincs annál hülyébb , amikor valaki azt hiszi, megismerhet egy várost, ha szigorú program szerint végignézi azokat a látnivalókat, amelyeket kifejezetten a hülye turistának alakítottak ki.
Én azt élvezem az ilyen utaknál, hogy elvegyülök a bécsiek között.

De múlt szombaton sikerült azt a közhelyet meghazudtolni, hogy a kulturáltság, civilizáltság és köztisztaság a Lajtától nyugatra kezdődik. A testvéremmel és Dysonnal ugyanis elmentünk Szegedre.

Testvérem jól ismeri a várost: sokszor járt ott, és egyébként is jól tájékozódik. Én is voltam már kétszer is. De első alkalommal még kisgyerek voltam (és Budapest is élhetőbb volt akkoriban), a második látogatásra pedig egy átbeszélgetett osztálykirándulási éjszaka után került sor, kissé kábán vánszorogtam végig az utcákon.

A Dómnál kezdtük magát a kirándulást. Sajnos éppen a Pick futóversenye volt, de azért annyit megjegyeznék, Szeged valahogy meg tudja oldani a futóversenyt úgy, hogy ez nem bénítja le a fél várost. Arról nem beszélve, hogy nem akármilyen jelenést láttunk: bent, a templom félhomályában maga Dr. Torgyán József beszélgetett idősebbekkel és unokáikkal. Dyson egy hajszállal maradt le az autogrammról...

Az élmény feldolgozásához lesétáltunk a Tisza partjára, ami majdnem öt percig tartott. A Tisza a borult időnek köszönhetően inkább sötétszőke volt most, de ez nem szegte a kedvünket. A parton végigmenve betértünk a Széchenyi térre, ahol utcai focibajnokság zajlott éppen. Engem persze tizenéves koromban sem vonzott az ilyesmi, de azt gondoltam ott, akkor, milyen jó, hogy van hova mennie a kölyköknek szombaton, ha akarnak valamit csinálni.

Átsétáltunk a Klauzál térre, ahol betértünk a legendás Virág Cukrászdába egy-egy forró csokira. Ezen a helyen el tudnám viselni az életet, talán még verseket is írnék.

Aztán megnéztük kívülről a zsinagógát, és felültünk Magyarország egyik legérdekesebb villamosára, a bengáli/ házi csuklósra. Egészen a lakótelepi végállomásig kizötyögtünk vele (Tarján). Ott láthattuk, milyen az, amikor a panelprogram működik is...

Miután visszajöttünk megint a Tiszához indultunk, és a Belvárosi hídon át eljutottunk a szegediek Népligetébe, amely mindhármunknak Terra Incognita volt, és sajnos maradt, de sebaj, mert legközelebb ott kezdünk. Nagyon hangulatos hely, semmi köze a lepukkant, kurvás budapesti Népligethez.

Ezt már csak az ebéd követte, a nap egyetlen, ám jókora csalódása. Mivel nem lenne igazságos a sok pozitívummal szemben, amit tapasztaltunk, ha a katasztofális gasztronómiai élményt is belevenném az értékelésbe, azt részleteiben a következő posztban olvashatja, akit érdekel.

Összességében Szeged remek hely. A városfejlesztés folyamatosan zajlik, van koncepció, melyet következetesen végre is hajtanak. A házak (akár a belváros századfordulós építményeiről, akár a panelekről van szó) tiszták, karbantartják őket. Az utcán alig van szemét és nincs kutyakaki. Sokkal nagyobb az ember biztonságérzete, ha például leléptünk a járdáról mindig automatikusan lelassítottak. A zebrán nem átrohanni kell, hanem szépen átmenni, ahogy jólesik. A biciklis már messziről csilingel, és lassít, amikor a közelünkbe ér... Érdemes elmenni oda nyugtatólag.