A dolog ki is merül a látásban, lévén egy festményről van szó.

A világ egyik legkeresettebb kortárs festője, a skót Jack Vettriano festette 1992-ben. Ekkor a Skót Művészeti Akadémia még elutasította a képet, 2004-ben egy gazdag gyűjtő 744 500 fontot fizetett érte, amely ma is élő művészek esetében az egyik legnagyobb összeg, amelyet kifizettek.

Vettriano művészetét a szakavatott kritikusok általában "ötletelennek és giccsesnek" tartják. Még szerencse, hogy én csak hobbi-sznob vagyok, nem hivatásból kell mindent utálni, ami ugyan XX. századi és mégis föl lehet ismerni, hogy mit ábrázol...
Sokan a film noir jegyeit látják viszont Vettriano munkáiban, amivel csak részben tudok azonosuni. A film noir ugyan szintén mindig tele van ezekkel az elmosodó, rejtélyes részletekkel, ezzel az eleganciával, de Vettriano képei (az internetnek hála elég sokat láttam) nem sötétek vagy nyomasztóak többnyire. Márpedig a film noir szerintem leginkább erről szól.
Vettriano inkább szentimentalista, módszere pedig az impresszionalizmust juttatja az eszembe, nálam ez egyébként már fél siker. Nagyon kedvelem azt a korszakot. Ha elszakadunk olyan izgalmas, bár jelen sorok szerzőjétől távol álló, titkoktól mint a vonalvezetés vagy az ecsetkezelés, akkor szintén az impresszionalizmus jut az ember eszébe. A technika kialakulásának veleje pont a pillanat megragadásának igénye, egyfajta képzőművészeti válasz volt az akkor lassan, de biztosan terjedő fotózásra. Ezért jó, hogy Vettriano nem esik bele abba a csapdába, hogy 1989-ben nem az 1889-es Párizst akarja megfesteni, hanem egy olyan világról közli benyomását, amelyet ő maga is tapasztalhatott. Ennek ellenére legtöbb képe a képzelet szülöttjének tűnik.

Mégsem lehet őt egyszerűen impresszionistának nevezni. Majdnem mindig embereket fest meg, tájképeket sokkal ritkábban, mint századelős elődei. Az élethelyzetek, melyeket bemutat finoman elegáns, romantikus világot mutatnak be. Aki szereti a régi, klasszikus hollywood-i filmek képi világát, ezeket a képeket is szeretni fogja.
Másrészt a technika sem mindig a klasszikus elmosodó, eltünedező kontúrok világát idézi.

Az éneklő inas (The singing butler) Vettriano leghíresebb munkája, sokan ezzel a képpel azonosítják, és szerintem is egyik legjobb műve.
Vessünk egy pillantást a kompozícióra! Egész egyszerűen tökéletes! Csak a végtelen, nyitott tér és a négy alak. A kép központjában a táncoló pár áll, valószínűleg keringőznek, szabályosan, a tánciskolában tanultaknak megfelelően. Öltözékük alapján valamilyen estély vagy bál vendégei. Alakjuk feszültségét nemcsak természetellenes pózuk kimerevítése adja, hanem a szenvedélyük és a tánc merevsége közötti mély szakadék.
A másik két alak a hölgy szobalánya és a férfi inasa, utóbbi a kép címszereplője. Itt a következő izgalmas ellentét: ugyan ők is egy férfi és egy nő, de semmi közük egymáshoz. A munkájukat végzik, míg gazdáik mulatnak. Nem könnyedek, nem légiesek, nincs bennük szenvedély. A szobalányban van némi kétségbeesettség, melyet azzal próbál leplezni, hogy kalapjába kapaszkodik. Az inas, aki valószínűleg egy idősebb férfi, méltóságteljesen, ám kissé instabilan tartja fiatal gazdája fölé az ernyőt. Így a személyzet két tagja között is vannak ellenpontok: a koruk, a viselkedésük.

A fő ellentét azonban a jelenlétben van. A táncosok annyira elmélyültek a tánc okozta varázsban, hogy az időközben eleredt eső és az erős szél sem zavarja őket. Valószínűleg nem is vették észre. Annál szemfülesebbek voltak szolgálóik! Az nem megengedhető, hogy az ő figyelmetlenségük miatt megfázzék a hölgy vagy az úr! Először nyilván rendkívül udvarias hangon, de szóvá tette az inas, hogy talán a belső termekben kellene folytatni a táncot. Majd mikor erre valószínűleg nem is érkezett reakció, kötelesség tudóan szerzett egy esernyőt, melyet a táncoló férfi fölé tart. A fiatal szobalány pedig elfogadja idősebb, tapasztaltabb kollégája ötletét. Nyilván elég komikusan néz ki, ahogyan a légiesen elsuhanó elegáns emberek mellett két munkaruhában igyekvő ember is sasszézik, ernyővel a kezükben, melyet fúj a szél.
A pár a bolondos, gondtalan életöröm képviselője, a szolgálók a kötelességtudaté. Vettriano meg tudja jeleníteni egyetlen képen az eget és a földet. A fantáziát és a kitartást. A mozdulatlanságot, melyet inkább a pár jelent, annak ellenére, hogy ők szánt szándékból mozognak, és a dinamizmust, melyet a másik két alak küzdelme az elemekkel jelent. Az ég és föld ellentét szó szerint is ott van a képen: a felhős, szürke ég - mint a rossz idő egyértelmű jelképe; és a díszes, kerti táncparkett talán márvány, de mindenképp valamilyen simára csiszolt kő esőtől nedves, csúszós felülete.

Sok apró egyéb bravúrt lehet megfigyelni még: a szél gyönyörű, hatásos, valósághű ábrázolását. A szél alapvetően a szabadság jelképe, de a szobalánynak csak egy újabb zavaró tényező. A fényekkel való játék, szinte mint egy tanulmány a fény eséséről. Színekből nagyon kevés van, de ezek nagyon erősek: dominál a fekete, de a táncoló nő borvörös estélyije a kép leglátványosabb momentuma a képnek, valószínűleg először arra fókuszál a szemlélő.

A legnagyobb bravúr azonban az, hogy a megszámlálhatatlanul sok ellentét ellenére a négy alak egy csodálatos egységet alkot. A kompozíció zárt, befejezett, harmónikus. És ezekbből a pillanatnyi kis konfliktusokból egy nagyon hangulatos kép bontakozik ki.