Egész jó film lenne, ha az arányokra jobban ügyeltek volna, és a végét nem csapják össze. A legnagyobb hiba mégis az volt, hogy nem döntötték el, szeretjük Charlie Wilsont vagy sem.

 

Charlie Wilson (Tom Hanks) egyébként az amerikai Kongresszus tagja, Texas második választókerületéből került be, egymás után hatszor. Mindenkit ismer, de őt senki sem. Leginkább azért, mert az öt és fél ciklus alatt, amióta „hazáját szolgálta”, semmit sem csinált, csak más politikusok szolgálatába állította szavazatát, cserébe mindenféle szívességekért.

Aztán belecsöppen az afganisztáni konfliktusba. Barátja és barátnője, Joan Herring (Julia Roberts), aki nem mellesleg Texas hatodik leggazdagabb nője, ráveszi, hogy foglalkozzon az üggyel.

A kezdeti diplomáciai csetlés-botlás után a CIA dörzsölt, ám parkolópályára tett ügynöke (Philip Seymour Hoffman) segítségével titokban megszervezik az afganisztáni háborút, és a kilobbizott milliárddolláros amerikai támogatás segítségével, kiverik a ruszkikat Afganisztánból, ezzel végzetes csapást mérve a Szovjetunióra, amely kivonulása után négy évvel meg is szűnik.

 

A forgatókönyvet jegyző Aaron Sorkin nem ismeretlen az amerikai politikáról szóló filmek rajongói előtt. Ismerve nem titkolt beállítódását, sejthető, ő nem kedveli a Charlie Wilson féle embereket, de elismeri őket, kár, hogy a szkriptből ez nem derül ki. Lehet, hogy erről a szintén jó nevű rendező, Mike Nichols is tehet.

De leginkább azt érzem aggályosnak, hogy erre a szerepre Tom Hankset választották. A ’90-es évek szuperszínésze az elmúlt években már másodszor vállal olyan szerepet, amely távol áll a karakterétől. A bűnrossz Da Vinci kód professzora után most egy cinikus kismenőt kellene alakítania, aki magasról tesz Afganisztánra, leginkább a tettvágy hajtja, és az egyetlen nő, akit szeret. De Hanks sajnos a tőle megszokott jóembert hozza, ami ehhez még kevésbé illik, mint Dr. Robert Langtonhoz.

Charlie Wilson ugyanis velejéig romlott, kicsinyes, szűk látókörű figura, bár nem hülye, de az okos jelző helyett inkább a ravasz illeti őt leginkább. Az egyetlen jelenet, ahol valódi jellemét megcsillantja az első látogatása a pakisztáni elnökhöz. Aki szakértőivel egyetemben leiskolázza az ún. felvilágosult nyugatról érkező politikust.

A kedvenc jelenetem mégis az, amikor Charlie izraeli barátját akarja meggyőzni arról, hogy segítse fegyverhez Pakisztánt, Egyiptommal és Szaúd-Arábiával szövetkezve. Amikor zsidó barátja elmagyarázza Wilsonnak azt pár apró nézeteltérést, amely Izrael és az említett szövetségesek között fölmerül, az a film egyik csúcspontja.

A végjáték, hogy a háború milliárddolláros költségvetése után nem adnak egy milliót iskolára, teljesen fölösleges. Ez is annak a döntésképtelenségnek az eredménye, amelyről már írtam. Nem tudják, kinek is csinálják a filmet. A gagekből úgy tűnik, tájékozott embereknek, de ebből a szájbarágós képsorból meg az derül ki, a film azoknak magyaráz, akik lemaradtak az elmúlt két évtizedről, különös tekintettel a 9/11-es eseményekről, és az azt követő újabb, ez esetben teljesen értelmetlen és eredménytelen afganisztáni háborúról. (Mondjuk én eleve kizárom, hogy lenne értelmes háború, de ez szőrszálhasogatás.) Akkor már azt is ki kellett volna emelni, a fegyvereket Amerika jutatta Afganisztánba, ill. hogy az amerikai politikusokra milyen jellemző, hogy a rombolásra mindig van pénz, az építésre meg még a töredéke sem.

 

Szóval ha nagyvonalúan eltekintünk a film számos alapvető hibájától, akkor az ügyesen elhelyezett, bennfentes poénokon jókat kacaghatunk. Lenyűgözhet Julia Roberts, aki olyan jól hozta a mélykeresztény és szélsőjobboldali, karót nyelt szukát, mint kevesen. (Ilyen lehetett Szörnyelle de Frász húsz évvel korábban.) Konstatálhatja, hogy ma a világ egyik legjobb karakterszínésze Hoffman. De sajnos azt is láthatja, hogy még az olyan nagy színészek is, mint Tom Hanks, kimennek a divatból, ha nem vigyáznak.