A fenti címet egy klasszikus Rod Stewart-lemeztől kölcsönöztem, ma ugyanis végérvényesen bebizonyosodott számomra, szőkének lenni buli.

Közel tíz évvel ezelőtt buliürügynek találtuk ki a szöszi-napot. A dress code rózsaszín volt, és kitől mennyire tellett ki kellett szőkülni is. Elég elvontak voltunk már akkor is ahhoz, hogy ezt csak valamilyen körmönfont módon jelezzük. Ennek az elvont megközelítés előtt is tisztelegtem ma - bár véletlenül történt.

A szöszi-napok központi eseménye a Dr. Szöszi filmek megtekintése volt. Nekem az első volt az igazi, a másodiknak az alaptörténete kicsit erőltetett. Az elsőből viszont olyan aranyköpések származnak, mint az "undorító, medvebarna haj" jelzős szerkezet, vagy a főszereplő főiskolai szakdolgozatának címe, A pötty számmisztikája. És ne feledkezzünk meg Elle Woods Prada platinakártyájáról sem, amely olyanoknak jár, akik legalább már öt földrészen vásároltak nevezett boltban!

A Dr. Szöszi egyébként paradigmaváltást jelentett az életemben, ahogy ezt már meséltem itt. A főszereplő napsugarasan pozitív hozzáállása ugyan nem fertőzte meg teljesen az én néha sötétségre hajlamos szívemet, de elgondolkodtatott.
Egyébként pont az előítéletek ellen szól a film. Elle Woods azzal győz minden szituációban, hogy van, amikor teljesíti, amire számítanak a külseje alapján. Máskor meg abszolút ellentmond a hajszíne keltette elvárásoknak. És nincs, aki igazán kiismerné, mikor melyik fog történni.

Ma én nem bonyolítottam ennyire a történéseket, inkább tartottam egy privát szöszi-napot néhány mit sem sejtő ember bevonásával.

Meghívtak ugyanis egy Counter Strike partyra. Vonakodtam a dologtól, mert már elég régen játszottam futós-lövöldözősdit. Pláne, hogy itt a társak hetente kétszer több órára szemlélik a világot a puska távcsövén át, szóval profik. De az unszolás elég erős volt, nem akartam rosszfej lenni, noha pontosan tudtam, mi lesz. Már akkor elmondhatatlanul szőkének éreztem magam, amikor megkaptam a CS-csoport levlistájának első üzeneteit. A levelekben nyomokban azért voltak magyar szavak, de az irományok nem álltak össze teljes egésszé...

Testvéri segítséggel belecsöppentem tehát a megbeszélt időben a harci helyzetbe, az első három körben két lépés után levadászott egy róka nevű mesterlövész. Ekkor még úgy éreztem magam, mint amikor a nagy macska elviszi a kismacskát szexualizálni a viccben, és amikor a csatornán másznak, kitör a vihar. Nagyon kell kapaszkodniuk, ha meg akarnak maradni. Pár perc múlva a kismacska megszólal: én már eleget basztam, megyek haza.

De aztán sorra jelentek meg az ismerősök, beköszöntek (ciki, de nem tudtam nekik válaszolni), maradunk még kicsit, állapodtunk meg az öcsémmel. Egyre többen szálltak be a hadműveletbe, és én egyre jobban elvesztettem a fonalat. Egyszerűen fogalmam sem volt, mi történik éppen, vagy hogy mit csináljak. Már nem lőttek azonnal, de ez nem sokat segített a többieknek, akik, remélem, nem lettek nagyon mérgesek rám lábatlankodásom miatt.

Ekkor már hangosan hahotáztunk egyébként a testvéremmel. Elképzeltük a mit sem sejtő, derék kommandósokat/ terroristákat, akik csak egy kis békés lövöldözésre vágytak a rövid hétvége lezárásaként, amint értetlenkednek, mit szerencsétlenkedik itt ez a fatökű barom. Ennek csúcspontja az lehetett, amikor az adminisztrátor áttett a másik csapatba esélyt adva ezzel addigi társaimnak is.
Ez egyébként nem volt ismeretlen. Régebben, amikor a tornaórákon a tanár beosztotta a csapatokat, ha páratlanul voltunk, az én csapatomba sorolta a több gyereket. Én mínusz egynek számítottam már ott is.

Negyven perc kétségbeesett és teljesen eredménytelen rohangálás és eszeveszett röhögés után, leizzadva, de a fonalat igazán soha meg nem találva hagytam a profikat végül békén. Szerintem nem bánják, ha ezzel le is zárjuk a Dr. Szöszi a lőtéren című fejezetet.