Érdekes évforduló van ma. Főleg azért, mert kétszeres is kedvenc mai focistám életében. Az egyik, a hivatalos kötődik a ma esti programomhoz: Xavi Hernández ma játssza pompázatos karrierje harmincadik clásicóját, vagyis a Barcelona színeiben harmincadszor lép pályára a nagy rivális Real Madrid ellen, erre még senki sem volt képes. A kereskedelmi tévék szeszélye folytán itthonról nem látnám a meccset, ezért focinéző törzshelyünkre, a Paulaner Sörházba vonulunk ki.
Egyébként ez a meccs nem a nagy bajnokságban zajlik, hanem a Király Kupa-sorozatban. A múlt heti, madridi erőteljes odavágó után ma otthon nagy esély van a hazai diadalra.

Xavi magánéletében is fordul egyet a naptár, ma 32 éves. Azt kívánom neki, hogy rúgjon szép, emlékezetes gólt este.

A korát látva nyilvánvaló, túl sok év már nincs hátra azon a sztratoszférikus szinten, ahol most játszik. Ezért is vagyok némileg csalódott, hogy zsenijét eddig nem ismerték el a futball Oscar-díjával, az Aranylabdával. Hasonlóan a filmes elismeréshez, a France Football és a FIFA közös egyéni díját sajátos elvek mentén, névtelen és arctalan szavazók (akik persze szakemberek) ítélik oda. Néha egyetértünk velük, néha nem.

Mindenesetre három éve most már Lionel Messi kapja ezt kitüntetést, akitől alapvetően nem sajnáljuk, sőt a döntnökök ítélőképességét sem kérdőjelezzük meg. Messi kiváló játékos, már most legendás. Amikor tényleg jó formában van, akkor legyőzhetetlen. (Nem kell túl messzire visszagondolni: a vasárnapi, Malaga elleni mesterhármas magáért beszél.)

Messi és a Barcelona násza az égben köttetett, ez kétségtelen. Kár, hogy a csatár agyonimádott hazájának csapatával nem sokra megy. Az argentin válogatott igazán fontos helyzetekben és fajsúlyos ellenfelek ellen többnyire elbukik.
Ez nem feltétlenül Messi hibája persze. Csak itt azért kissé kirajzolódik az a visszásság, hogy egy csapatsportban egyéni díjakat osztanak, és a csapatban  betöltött szerep egyenlőtlenné teszi az esélyeket.

Xavi Hernández ugyanis nem csatár, csak középpályás. Legalább annyian tartják őt a világ legjobbjának ezen a pozíción, mint Messit a magáén. De mivel a focit gólra játsszák, az eredményesség többet ér, mint minden más. Az Aranylabda szavazói és a focihoz nagyon értő közönség legalábbis ezt az álláspontot képviselik.

Sajnos.

A csatár nem megy semmire jó középpályások nélkül. Sőt, az egész csapat nem ér sokat, ha középen baj van. Messi válogatottbeli szereplése ennek eklatáns példája. A fiatal argentinnak egyszerre kéne önmagának lenni - ellenálhatatlan, utolérhetetlen, sasszemű gólgyártónak - és Xavi barcelonai szerepét is ellátnia. Ez nyilvánvalóan lehetetlen. De ennek felismerésétől Argentína nem lesz soha világbajnok. Így pedig Messi sem.

Xavi Hernández viszont 2010 óta az, két évvel korábban Európajnokságot nyert a spanyol válogatottal. Neki viszont Aranylabdája nem lesz soha...
Pedig ő sokkal inkább a Barca, mint Messi. Először is katalánnak született, ami természetesen nem érdem, de a klub öndefiníciója szempontjából lényeges. Másodszor annaka rendszernek az egyik legkiválóbb "terméke", amely miatt ma a Barcelona a világ legjobb csapata. Harmadszor - és én ezt tartom a legfontosabbnak - személyisége sokkal inkább képviseli azt, amit én a leginkább tisztelek ebben a csapatban. Kerüli a felhajtást, teszi a dolgát, amíg hagyják. Amikor viszont nem hagyják, akkor nem rest kiállni az igazáért. Tudom, sokan ezt az egyetlen fogás találják meg rajta, nekem viszont szimpatikus. Hiteles.

Ha ezt a két dolgot összevetem, akkor a sportszerűség kifejezés hagyományos értelmezését felül kell vizsgáljam. Egy valóban tisztességes világban egy Messi szintű játékosnak vb-t kellene nyernie a csapatával. A Xavi-kaliberűeket pedig nem szabadna rendszeresen megalázni azzal, hogy csak tapsolhatnak kollégájuknak. (Xavit már többször jelölték Aranylabdára, de sosem kaphatta meg.)