Leánybúcsú volt múlt szombaton. Jól sikerült. Azt hiszem.

De csak egy momentumot emelek most ki.

Talán szegénységi bizonyítvány, de én eddig csak filmen láttam olyat, hogy a vendéggel megkóstoltatják a bort, amelyet felszolgálnak. Szinte sosem iszom alkohol - jóformán csak ezzel a társasággal jeles alkalmakkor - és eddig valahogy sosem kerített sort a vendéglői kóstolás elegáns aktusára az asztaltársaságunk.

A borokhoz egyáltalán nem értek. Fehér hús (+ hal) - fehérbor, vörös hús - vörösbor. Sommelier-i szaktudásom ebben ki is merül. Ezért a borokban jártasabb barátnőnket kértük meg, válasszon ő. Négyen akartunk bort inni, ezért egy üveggel kértünk. Öt poharat hoztak...

Ez tette lehetővé, hogy a kóstolás megtörténjék. Taklerék kékfrankosára esett a választás, ittam minden szavát társaságunk borszakértőjének Sírt a bor, ahogy ő mondta, ami a magas glicerintartalma miatt van.
A sírás nem jelent mást, minthogy a bor a pohár gyöngéd mozgatására pillanatnyi filmet hagy, onnan pedig lassacskán visszacsorog a vörös tengerbe.

A bortudorunk azonban súlyos megfázással küzködött, ezért a feladatot átpasszolta a rangidős úrnak.

A pincér bemutatta a feketének látszó palackot. A kóstoló rábólintott. Kinyílt az üveg az először abba a pohárba töltött egy pár cseppet, amelyet senkinek sem szánt, hanem a parafamorzsalékok felfogására tett az asztalra.

Rögtön utána a kedves vendég poharába került másfél kortynyi bor. A kóstoló meglötyögtette a sötétvörös nedüt, beleszippantott erőteljes illatába (közben behunyta a szemét, nehogy megzavarja a külvilág), és végül belekortyolt. Ismét lehunyta a szemét, ízlelgette a bort, játszott vele egy kicsit, mint a macska a kisegérrel, önnön szórakoztatására. Önkénytelenül, halványan el is mosolyodott, de ezt a mosolyt a pincér nem, csak a régi ismerősök vették észre.
Aztán úr volt ismét, és felelőssége teljes tudatában egy határozott biccentéssel kijelentette: ez a bor megfelel az asztaltársaságnak.

A bort a pincér kitöltötte: először a hölgyeknek, aztán az uraknak. Jó volt, erős. Illett ahhoz az emberes szürkemarha-bélszínhez, amelyik a fatálon salátaágyán elnyúlva csalogatott barátságosan barna kérgével és szemérmetlenül rózsaszín belsejével.

Urak és hölgyek. A barátaim és én 2011-ben...