Érdekes dolog olyan előadásról kritikát írni, amelyben a szerző maga is föllépett. Kicsit olyan, mint abban a remek laár pour laáros boxközvetítésben, ahol a bokszoló maga ecseteli az eseményeket. Amikor bevisznek neki egy ütést: "Na, ez most nagyon fájt!"

Szerencsére a Tritonus 30 Show egyáltalán nem volt fájdalmas. Nekünk, szereplőknek semmiképp, reméljük, a nézőközönségnek sem.
Azokban a műsorszámokban, amelyekre nekem is rálátásom volt, semmi végzetes hiba nem következett be legalábbis.

Az előadásról mindenki tudott az ünnepeltet leszámítva. Ő persze gyanakodott, de saját elmondása szerint erre nem gondolt. A lakásuk pontosan ilyem kamaraelőadásokra van kitalálva: a finom, ízléses bútorok hibátlan kulisszát jelentettek a blog két törzsolvasójának produkciójához, az Esti Kornél Tizenhetedik fejezetéhez. Nekem is hagytak egy kis helyet a nap alatt, így az összekötő szövegeket én adhattam elő. Köszönhetően Tritonusék remek nappalijának, igazi narrátornak éreztem magamat. Kellemes fotelban ülve olvastam föl Kosztolányi szellemes szavait a félhomály és a kuncogások édes elegyében.

A műsort én nyitottam egyébként egy kis stand upolással. Mivel előadóművészetekben nem rendelkezem túlburjánzó tehetséggel, gondoltam olyan műfajt választok, amelyhez nem kell sok e adományból. Legalábbis ezt szűrtem le a profikat elnézve.
Bevallom, tetszett a helyzet. A gemütlich szoba közepén álltam, sok-sok barátságos szempár szegeződött rám, nagy közönségünk volt. (Az ünnepélyes hangulat emelésére - meg a miért is ne? elvet követve - meghívtuk barátnőink barátait is; egyikük többszörösen hátrányos helyzetű is volt: ez volt az első alkalom velünk, és még külföldi is. Ha ez nem ijesztette el, akkor semmi.)
Szavaim tematikája alapvetően közös múltunkból merített, amely most már a fél életünket jelenti. Belejöttem, és a közönség spontán kacajai közepette (nagyon megdöbbentő tapasztalat, mikor ki min nevet) jóformán beszélgettem az ünnepelttel, akinek mindenhez volt valami kommentárja persze.

Konferansziénk bejelentette: Esti Kornél következik. Csöncsön erre beült a rögtönzött díszletbe, és már ebben a pillanatban tudni lehetett, láttam az arcokon, ez siker lesz. Hetek óta azzal töltjük a szombatokat (ezzel és meccsnézéssel...), hogy próbáljuk a jelenetet, mely embertpróbálóan hosszú mondatokból áll, és semmit sem érdemes kihagyni, vagy nagyon másképp mondani, mert annyira jól van felépítve. Szerencsére pont az előadásra lettek a fiúk kész vele, ez volt a legjobb nekifutás az összes próbát látva.
Megintcsak remek volt figyelni a közönség reakcióit.

A műsor végén Zolimoni lépett elő - sajnos nem én találtam ki ezt a kifejezést a produkció körülírására - performanszával. Képrejtvényeket mutatott be; nálunk, akik rettenetes szóviccekért testületileg rajongunk, ez telitalálat. Én még órákig tudtam volna csinálni! Specialitás: Zolimoni maga is a feladványok része volt. Aminek meg pláne örültem, hogy osztrák vendégünk is kitalált egyet, ami bravúros teljesítmény egy magyarul két hete tanulótól.

Tritonus kanapéja királyi páhollyá változott erre az estére. A mi kis csapatunk már számos műsort készített mindenféle apropóból, de olyanra talán még csak egyszer volt példa, hogy egyetlen nézőnek/-ről szóljon minden.
Ez az exkluzivitás pedig régi korok kiváltságosainak világát idézi meg. Tritonus ráadásul láthatóan élvezte a helyzetet, nem hozta zavarba, sőt az igazán nagy emberek bohémságával szemlélt mindent. Ha nem is vagyunk a legnagyobb színészek a világon, bízom benne, jól esett neki ez a kis őrület. Ez volt a cél ugyanis.