A szólista - filmkritika

Eleinte azért néztük az éjféli mise közvetítését, mert hülye pofákra vadásztunk. De engem most már más is érdekel. Hogy a szokásos, automatikus pátoszból lesz-e igazi.

Tavaly már dohogtam azon, miért nem látni egyetlen boldog arcot sem azon az ünnepen, mely a születés öröméről szól, a sötétség végéről, az örök reménység beteljesüléséről. Tudom, a húsvét nagyobb ünnep a feltámadás miatt. De annyira jó lenne vidám embereket látni ilyenkor!

Egész életemben csodáló irigységgel néztem a hívő emberekre. Akiknek Isten léte magától értetődő; ha Isten velünk, ki ellenünk, ugyebár?. A gondolat persze tőlem sem áll távol, sőt, ahogy idősebb leszek, egyre több nyomát látom. Például ebben a filmben is.

A szólista nem más mint Nathaniel Anthony Ayers. Hajléktalan és skizofrén. Valaha - negyven évvel ezelőtt - Amerika legígéretesebb komolyzenei tehetsége volt. Aztán a betegsége átvette az uralmat az élete fölött, a neves Juilliard Főiskoláról kicsapták, a családjával megszakította a kapcsolatot, most Los Angeles utcáin zenél.

Így találkozik Steve Lopez-szel, a flegma újságíróval, aki sztorit szimatol a lerobbant ex-csodagyerekben. Sorozata a Los Angeles Timesban nagy köveket mozgat meg, a polgármester ötvenmillióval többet áldoz a hajléktalanok ügyére. Különös tekintettel arra, hogy az utcán élők között felülreprezentáltak a mentálisan beteg emberek.

Lopez és Ayers összebarátkoznak, vagyis valami barátság-szerű kapcsolat jön létre kettejük között. A bökkenő csak az, hogy Ayers nem véletlenül a szólista. Ő már nagyon régóta egyedül van. A saját világában él. Oda Lopezt be sosem engedi, csak annyit mutat meg, hogy létezik ez a világ. De ez nem Lopeznek szól, hanem bárkinek, aki hajlandó Ayers létét észrevenni, ezzel pedig a másik világ létét is elismerni.

Lopez azt gondolja, a saját, "normális" logikája mentén megfejtheti Ayerst. De ez nem sikerül neki, fogalma sincs, mit gondol vagy érez "barátja". Lakást és csellótanárt is szerez neki, sőt még egy fellépést is megszerveztet számára. Utóbbi elmarad, mert Ayers-re rátör a paranoia, és kis híján megveri tanárját a színpadon.

Lopez valójában szélhámos, úgy ír valamiről, valakiről, hogy nem ismeri azt. Csak azért nem bukik le, mert olvasói sem tudnak szinte semmit az őrületről és a lelki elszigeteltségről. És nekem is eszembe jutott, milyen régóta érdekel ez a téma, és még sosem találkoztam senkivel, aki igazán elmebeteg.

A film is csal kissé persze. Az igazi Ayers valójában bőgős, a filmben viszont csellistaként szerepel. De ez megbocsájtható, mert Bachnak azt a művét, mely a film zenéjének vezérmotívuma is egyben, csellóra írta. Ez a különleges dallam - az egész soundtracket ez a mű ihlette - Lopez valódi érzéseinek ábrázolása: a tehetetlen szomorúság és az elkerülhetetlen elfogdása, Ayersen a mi logikánk szerint valószínűleg nem nagyon lehet segíteni már.

De vajon ő segítséget vár-e? A jelenben nem tűnik elégedetlennek vagy boldogtalannak. Régen, mikor gyerekkorában megtalálta élete értelmét, a zenét, szintén nagyon boldog volt. Akkor ez az egy személyes bolygó, ahová a csellózás repítette, a lehető világok legjobbika volt. És ahogy egyre jobban fölfedezte ezt az univerzumot, egyre inkább elvesztette a kapcsolatát az ún. valóságos világgal. Filmes túlzás persze, de nagyon jó esszenciája ennek a folyamatnak, amikor a kis Nathaniel az ágyban fekve húrokat rajzol a karjára, és azon játszik, bent pedig hallja a zenét.

Viszont sajnos idővel nemcsak Ludwig vont hallja, hanem mindenféle hangokat, akik bebeszélik neki, ellenség lapul minden bokorban. Nathanielen eluralkodik a paranoia, és már nem képes normális életet élni. Hiába korának legnagyobb tehetsége, kiszámíthatatlan, sokszor agresszív viselkedése miatt kizárják a főiskoláról. A skizofrénia elhatalmasodik rajta.

És Ayers még szerencsés. Hiszen a tehetsége miatt felfigyelnek rá, és normális értelemben felkarolják. Ma már újra kapcsolatban áll a testvérével, aki a róla elnevezett alapítványt gondozza, értelemszerűen nem az utcán él. De - és emiatt jó ez a film, mert egyébként egy öntömjénező újságíró kérkedése lenne - ma sem tudni, tényleg megváltozott-e az élete, tényleg jobban érzi-e magát. Valószínűleg nem hatja meg az sem különösebben, hogy sorsa Los Angelesben gyökeresen megváltoztatta a városvezetés hajléktalanpolitikáját.

Egy biztos, Lopez profitált ebből a barátságból: országos, sőt világhírű publicista lett belőle, akinek nemcsak a csöves zseni a barátja, hanem Obama elnök is.

Ayers szabad volt, mielőtt találkoztak. Már megbarátkozott a gondolattal, hogy nemcsak az ő világa létezik, teljes békében él a valósággal, de rajta kívül. Kettesben Ludwig vonnal.

Egyik éjszaka az utcán alszanak Lopez-szel egy nagyon rossz környéken. A kapualjból, ahol éppen fészkelnek, jól látszik, ahogy a többiek a kukákban gyújtott tűzben melegszenek, kiabálnak egymással, sőt verekszenek is. Minden csúnya és piszkos, Los Angelest nem erről a helyről nevezték el az Angyalok városának.

Ayers pedig imádkozik. Azt kívánja, hogy minden embernek legyen szép az álma azon az éjjelen.

Giccses dolog ez persze. Mégis valahogy sokkal több áhítat van ebben a Miatyánkban, mint abban az egyszer sem elmosolyodó papban, aki tegnap este közölte a hívekkel a Megváltó érkezését. Szerencse, hogy láttam ezt a filmet minden okoskodásával és öndicséretével együtt. Ha az éjféli misén múlt volna, semmi emelkedettséget nem éreznék.

Értékelés: 8/10