Tegnap megsütöttem a szokásos kenyeremet. Mindig sikere van, most is. Pedig elég egyszerű dolog, talán a legegyszerűbb. Csak időigényes, de egyébként gyerekjáték. Mégis a csoda aurája lengi körül, mindig le lehet vele nyűgözni az embereket.
Talán, mert van benne valami ősi tudás. A kenyér még az imádságban is benne van, jelképe a földi létnek. És bár az anyagi világra emlékeztet, hordozója a tisztaságnak, a makulátlanságnak. (Most Jung nyilván megnyalná mind a tíz ujját, hogy ilyen kollektív tudati dolgokat képzelek a pékségem mögé.)

De tényleg csodálatos belegondolni abba a drámai átalakulásba, ahogy a fehér, selymes lisztből először szép, egységes massza lesz, melyet olyan jó babusgatni, simogatni, vagy éppen kemény kezekkel gyömöszködni. De a sárgásfehér tészta mindig alulmarad e birkózásban, hacsak nem rontottuk el az arányokat, mert akkor rút és ragacsos dög lesz, akit alig lehet levakarni.
De ez velem eddig még csak egyszer fordult elő. Szerencsére nem tegnap.
Végül a sütőben az aranybarna kéreg alatt fehér és lyukacsos kenyérbéllé szilárdul a őkeltsége.

Éjszaka miközben ajándékot csomagoltam és a saját fámat díszítettem, megnéztem egy filmet, amely bővebb kifejtést érdemel, így hamarosan arra is sor kerül. De egyelőre beszéljünk a fáról! Pont tíz éve vettem a Móricz Zsigmond körtéri vásárban spontán módon egy aprócska műfenyőt ezer forintért. Azóta állítok én is külön fát. Sokáig azt a kis zöldet. Egyszer, amikor már nagyon unatkoztam, vettem egy rózsaszínűt a Tescóban. Semmi más nem volt rajta, csak szív alakú égők. Az a fa már önmagában is túlzás volt. Azóta várja, hátha újra bohém kedvemben leszek.

Szerencsétlenségére idén újabb vad ötletem támadt. Vagyis loptam. Amikor az őszi fásítás során az Oázisban jártunk, megláttam egy nagy fehér fát lila díszekkel. Ez kell nekem! - gondoltam. De először a rózsaszín fára hangszereltem a dolgot, aztán láttam, hogy a már említett hipermarketben alig többért, mint az én kis nyamvadt, zöld fácskám, árulnak fehéret is. Pláne jó, hogy kicsi, hiszen a szobám még mindig 3*3 m alapterületű. Harminc évesen meg már annyi vacka van az embernek, hogy a helyhiány egyébként is állandó. Legalább a fám legyen különleges, ha ez a karácsony minden igyekezetem ellenére sem lesz az igazi...!

Végre a benti főfa sem egy halálra ítélt fenyő, hanem egy konténeres - természetesen az Oázisból - tavasszal elültetjük az ablakom elé. De addig is szolídan feldíszítettük. Lehet-e szebb sorsa egy fenyőnek? Karácsonyfa is, de nem kell belehalnia ebbe a tisztességbe.

A szokásos gömbökön túl idén saját készítésű díszeket is tettünk rá. Na, nem mentem vissza a napközibe, csak éppenséggel megrendelés érkezett a focis blogunkról. Viccből írtam, hogy barkácsolok Csöncsön szerzőtársamnak messis díszeket ő pedig kommentben kiprovokálta a sajátját. Én meg gondoltam egyet, és elkészítettem neki. Meg magunknak is, ha már belefogtam.
Csöncsön állítólag nem meri otthon felakasztani a kissé bálványimádó holmit a fára, de mivel nálunk már lakkozott karmú csirkelábak is voltak a fán, a fotózás erejéig felkerültek a díszek. (Nem voltunk akkor sem sátánisták, csak kedves nagynéném túlzásba vitte a kutyák megajándékozását kicsinység.)
Mindenesetre, úgy érzem, jól sült el ez a vicces akció. Tegnap kézbesítettük Csöncsönnek a két díszt, és nekem úgy tűnt, meghatódott.
Persze lehet, csak megütközött azon, hogy tényleg megcsináltam. Talán kissé messzire mentem. De talán majd jön, és elmondja, mi az igazság.

Ha már kenyérrel kezdtük, fejezzük be egy másik, kevésbé mitikus étellel! Mivel nyáron sikeresen tönkretettem a wokomat, most kaptam egy újat, és hozzáillő bambusz eszközöket. Hétfőn vagy bangkoki curry lesz a menü, esetleg valami shanghai. Ennyit az önzetlen ajándékozásról!

Minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánok!