Eleget kísérleteztünk mindenféle alternatív elképzelésekkel a felsőoktatásban. Az eredmény negatív. Az elmúlt húsz évben sikerült a minőséget mennyiségbe átfordítani: ma, aki valahogy megszerzi a nem túl nehéz érettségit, minden további nélkül kiköthet valamilyen egyetemen vagy főiskolán. Ott aztán sokan beleszoknak a kényelmes életbe, nagy nehezen átevickélnek a vizsgákon, hogy a végén használhatatlan munkaerő legyen belőlük. Szégyenszemre hemzsegnek a diplomás munkanélküliek.

Mikor hasonló cipőben jártam, az jutott eszembe, hogy míg a szüleim generációja azért nem hajtott, mert állandónak hitte a nyugdíjas állások világát, a miénk meg azért lesz motiválatlanabb a kelleténél, mert évtizedes tanulás után a munka világával negatív érzések közepette találkozik először. Átkoztam is a sok szűklátókörű munkaadót, akinek velem, a pályakezdővel nem nagyon akaródzott szóba állni.

Ma már értem, miért. Látom üzleti partnereinknél a kis gyakornokokat, akikkel állandó szenvedés a közös munka. A liberális szemléletű közoktatás a lexikális tudás jelentőségét túlzottnak tartotta, ezért az ún. kompetenciákra helyezte elvben a hangsúlyt. De úgy tűnik, látva a frissen végzett kollégákat, hogy ez nem sikerült fényesen. Pont az alapvető kompetenciák hiányoznak a legfájóbban: a szövegértés, a fogalmazás, a pontosság, a megbízhatóság és nem utolsó sorban a jó modor. Az első kettőt leszámítva persze a többit nem az iskolában kell elsajátítani, elvileg erre való a családi nevelés, az iskola ezek számonkérésével trenírozhatja a diákokat későbbi munkavégzésük alapfeltételeinek megszilárdítására viszont. A közoktatásban többnyire azért törekszenek arra, hogy legalább elvárják ezek teljesülését. Tapasztalataim szerint viszont a felsőoktatás kifejezetten ezek ellen "dolgozik".

A nyelvi készségek elsorvadásáért egyértelműen a tesztek elburjánzása és a szóbeli vizsgák visszaszorulása a felelős. Ma egyes szakokon kis túlzással úgy lehet diplomát szerezni, hogy az ember egy összetett mondatot nem ír le, vagy nem mond ki. Nemigen tudok viszont olyan álláshelyet elképzelni, amelyben semmilyen nyelvi készségre sem lenne szükség.

A régi (infra)struktúrára rászabadították a kapacitás sokszorosát hallgatói létszámban. A tanároknak sokkal több idejébe kerül kijavítani a dolgozatokat, ezért inkább egyszerűsítik, ami egyszerűsíthető. Az elmúlt érában kiátkozott lexikális tudás újabb fronton veszített: ahol csupán a tények felszínes ismeretét le lehetett tesztelni, ott nem is fáradoztak azon, hogy mélyebbre hatoljanak, esetleg összefüggéseket is megértessenek. Pedig az igazi műveltség nem adatok bebiflázása - ez az internet korában tényleg időfecsérlés - hanem az adatok közötti hálózatok ismerete, a minél szabadabb asszociáció. Az információs társadalomban pedig az a tudás lesz piacképes, amely az információkat be tudja fogadni és rendszerezni is tudja. Ezért a verbális és olvasási készségek forszírozására mindenhol nagyobb hangsúlyt kellene fektetni.

A magas létszám miatt halványodnak el az - most nevezzük így - emberi kompetenciák is. A pontosság nem csupán a királyok udvariassága, hanem nélkülözhetetlen ebben a pörgő világban. Ma a normál tevékenységekre is alig jut idő, várakozásra meg egyáltalán nincs. A megbízhatóság nem csak a tisztességgel, a becsületességgel áll rokonságban, hanem minden jól működő szervezet alapja is. A mai versenyhelyzetben senki sem engedheti meg magának a link, szakszerűtlen vagy éppen illojális munkatársakat. Az illedelmesség pedig a XXI. századi profi menedzser stílusa. A régi, kőkemény főnökök már csak hébe-hóba láthatóak, helyüket átvették a szigorú, de udvarias, mosolygós emberek. Ezt a tárgyalási stílust ma már oktatják is.
Így lesz ezekből a fontos, bár néhány cinikus szerint elavult erényekből szó szerint készpénzzé váltható, valós kompetencia.

A mai felsőoktatás azonban alig foglalkozik azzal, hogy önálló és használható munkaerőt neveljen. A dolgozatokat sokszor egy héttel a határidő után is le lehet adni, az előadásokon dumálnak és esznek, nincs következménye.

A végeredmény pedig az lesz, mint ahogy azt fiatalabb kollégáknál én is látom, hogy minden igyekezetük ellenére alig képesek a munkájukat rendesen végezni. Nem azért késnek, mert tesznek a munkahelyükre, hanem mert nincs beléjük nevelve, hogy a nyolc óra az nem 8:07.
Rendszeresen belebotlom a trehányságba, szétszórtságba is. Az esetek többségében itt sem nemtörődömség vagy szándékosság áll a háttérben, hanem a kompetencia hiányossága. A friss diplomás nem is érti, miért fontos elvárás a rend.
Ezek mellett nem csodálkozom, ha a cégek szívesebben alkalmaznak már beszoktatott munkaerőt, és nem akarnak például az óra megtanításával pepecselni.

A főiskolák és egyetemek nemcsak nálunk, de számos európai országban is - Németország és Franciaország talán a legeklatánsabb példa - a fiatalkori munkanélküliség egyik pufferzónájává váltak. A modern termelésre átállt államok nem tudnának mit kezdeni azzal, ha az éppen megérő generáció szinte minden tagja egyszerre érkezne a munkaerőpiacra. Az oktatás sok esetben személytelenné válik, a tanulás pedig csupán eszköz, és ez megint nem csak erkölcsi kérdés, hanem a jövőre nézve rizikóforrás. A felsőoktatás felzabálja saját magát, mert a diploma értéke egyre kisebb.

A mostani koncepció véget vet az egyetemek kapuin belüli munkanélküliségnek. Aki nem képes megfelelni az elvárásoknak, azt nem tartják meg az intézménynél az idők végezetéig. Ez megint nemcsak valami konzervatív keménykedés, hanem a tanulmányok utáni élet jellemzője. Minden munkavállaló hibázhat, de nem végtelen számú alkalommal; érdekes, hogy ezt az egyetemen, kvázi felnőttként kell elmagyarázni az embereknek.
Az előszűrés is szigorodik, de ennek is csak örülni lehet. Az tényleg non-sense, hogy emelt szintű érettségi nélkül, pontszámítási praktikákkal, a felvételit megkerülve juthatnak hallgatók értékes egyetemi helyekhez. Ha minden igaz, a következő felvételi időszakban már csak két emelt szintű érettségivel lehet egyáltalán jelentkezni, és a vizsga sem marad a régi. Ahogy a jelentkezések számának korlátozásával arra sarkallják a hallgatókat, jól gondolják meg, mit választanak.
A tervezet hatályba lépésével már nem lesz az egyetemek, főiskolák elemi érdeke a létszám felduzzasztása, mert a fejpénz az állami támogatás 15%-át jelenti majd csak. Legnagyobb arányban a feladatokat dotálja az állam, és az egyetemeknél szintén 15% jut a kutatásokra is. A hatékonyságot és a tudatos döntést elősegítő lépés, hogy kimondják, elmélyült, tudományosan megalapozott tudásért egyetemre kell menni, míg a gyorsan bevethető, korszerű és gyakorlati ismeretek a főiskolákon szerezhetőek meg. Mivel a végzettségek nem egyformák, az intézmények visszakapják annak lehetőségét, hogy maguk határozzák meg, alap- és mesterképzésre bontják a tanulmányokat, vagy osztatlan formában oktatnak. Az orvosi, jogászi és építészi pálya mellé a tanári is bekerül, ahol az állam nem teszi lehetővé a bolognai rendszer érvényesítését.

Természetesen a vázolt állapotok nem minden magyar felsőoktatási intézményre igazak, ahogy nem is minden hallgató link naplopó. De ezek a szabályozások elsősorban a rend és rendszer létrehozását segítik elő; akit eddig is tisztességes munkával haladt előre tanulmányaiban, azt nem fogják gátolni ezután sem. Az egyetemek vattaembereiért vagy a magukat a joghézagokon betuszkolókért pedig nem nagy kár. De még tőlük sem vonja meg a lehetőséget, hiszen bárki megtáltosodhat addig. Csak javítja az egyetemek presztízsét, ha komoly munkát végző emberek gyűjtőhelyéül vannak elkönyvelve. Így az a célkitűzés, hogy tíz év múlva az EU megfelelő korú lakóinak 40%-a rendelkezzék felsőfokú végzettséggel nem csak mennyiségben teljesülhet, hanem minőségben is.