Már szinte elfelejtettem, mennyire szeretek éjszaka, de legalábbis sötétben sétálni. A munkám miatt rá kellett szoknom a nappali életre. Pedig jó lenne fordítva. Álmodoztunk is erről egyszer egy balatoni nyaraláson bő tíz éve. De jó lenne nappal aludni, éjjel élni, dolgozni! Csakhát a kötelező vámpírkorszakból a többség kinő, a magamfélék meg talán egy életen át megőrzik vonzódásukat az éjjelhez.

Az osztálytalálkozóról hazafelé menet éltem át újra, mennyire jó a narancssárga kandeláberfényben fürdő kihalt utcákon végigmenni. Csend van és hűvös. Nagyon erős kontraszt a találkozóhoz képest. Az étteremben nagy alapzaj mellett beszélgettem mindenféle emberekkel. Ismerős ismeretlenekkel Valaha ugyanis naponta találkoztunk, ezeknek az időknek most már tíz éve vége. Ezt ünnepeltük, vagyis sokkal inkább az azt megelőző öt évet. Attól tartottam, ugye, hogy lényegtelen és fölösleges dumálás posványába fullad az egész, de végülis úgy döntöttem, ha már ott vagyok, kipróbálok valami mást. Az emberi beszéd a világegyetem legrugalmasabb anyaga, és itt is mindig kettőn áll a vásár. Olyanokkal beszéltem, akikkel korábban rendesen sosem, és nem volt rossz. Egy nagyon kellemes csalódás is ért. Különös.

A lényeg egyébként nem is a mostani élet. Az csak kezdeti beszédtéma, ilyenkor a múlt érdekes. A múlt kétféleképpen jelenik meg: az egyik a kötelező nosztalgiázás, a másik pedig az önkénytelen emlékezés. Minden osztálytalálkozón előkerülnek régi fényképek, videófelvételek és mindenféle egyéb dokumentum, amely akkor készült, mikor még iskolába jártunk. Ezeken nevetünk. De nem azért, mert annyira viccesek, nem azok, hanem mert zavarba ejtenek. Ezek az elmosódott, okkersárgára fakult VHS-filmecskék ugyanis a valósággal szembesítenek. Az ember fejében ugyanis élnek képek. Ezek sem kevésbé homályosak, mégis színesek és elevenek. Persze, mert már évek óta színezgetjük őket, toldozzuk-foldozzuk, az archívumba csak a legszebb formájukban kerülhetnek be. A videók meg olyanoknak mutatnak minket és azokat az időket, amilyenek tényleg voltunk. Jó idők voltak, mindig jól éreztem magam ebben az osztályban. Ezt fenntartom annak ellenére is, hogy én már régen is színezgettem a valóságot. Szerencsére nem vettem tudomást arról, milyen hülye voltam valójában, és ami nagyobb baj elvileg, milyen pontosan és tisztán látták ezt mások. 

De talán pont emiatt volt ez a közösség jó. Beszéltünk is erről egyébként, a legfőbb elv az élni és élni hagyni volt. Az egykori osztályfőnököm szerint ez már akkor sem volt gyakori, most pedig már teljesen ismeretlen. Ma érettségizik még aktuális osztálya, és külön figyelmet kellett az egyszerre érettségizők összeválogatására fordítani. Mert pár ellenségeskedő-fölényeskedő kiröhögte volna a másikat, ha az valamit nem tud. Ráadásul lusták, még tételek kidolgozásával is csak éppen elkészültek. Nem volt mindenki szupereminens éltanuló ugyan, de ez az egymás kigúnyolása elképzelhetetlen lett volna egy olyan fontos szituációban, mint az érettségi.

Nem szerettük mindannyian egymást, de például olyan ádáz ellenségem sem volt, mint az általánosban. Az együttműködés mindenféle emberek között – és tényleg sokfélék voltunk, mint minden osztály. Körbeállnak az emberek egy réten, valaki feldob egy lufit, és mindig akad valaki, aki nem engedi leesni. Ez a közös akarat pedig valahogy mindig munkált bennünk. Kit mi motivált, nem lehet tudni. Engem sokszor a türelmetlenség például: elvállaltam, ha már senki más nem, mert a vacakolást nagyon nem bírom. De ez a végeredmény és főleg ennyi idő távlatából mindegy. A lényeg az, sok tényleg jó dologra tudunk emlékezni. És ma ezek között az emberek között ülni valahogy minden furcsaság ellenére magától értetődő.

Az önkénytelen emlékezés tehát beindul, sőt most a szervezőnek – akinek személye, ugyebár, sokban hozzájárult ahhoz, hogy elmentem – sugalltam is valamit, amitől talán még könnyebben beindulnak az őszinte nosztalgiázás pavlovi reflexei. Azt tanácsoltam, hogy találkozzunk először a volt termünkben. Az elmúlt tíz évben átfestették: a mi türkisznek nevezett élénkzöldünket vénasszonyos vajszín váltotta föl. Az ablakok viszont még mindig ugyanolyan rosszak, mint régen. Az asztaloknak manapság viszont nincs fiókja, gondolom, a puskázást megnehezítendő. Természetesen a helyemre ültem le, Csöncsön bloggerkolléga és (másik) gimnáziumi legjobb barátom közé. Sokat ábrándoztam régen, mikor még alig tudtam elszakadni az iskolától, erről a helyzetről. De nem olyan volt, mint régen. Nem rossz, csak nem olyan. Például azért, mert az iskolába elég kevesen jöttek el, és általában ha a találkozót mennyiségi mutatók alapján ítéljük meg, közepest érdemelne. Képmutató dolog lenne persze azokon háborogni, akik nem jöttek emlékezni. Én is majdnem otthon maradtam, pedig nekem sem orvoshoz nem kellett mennem, sem dolgozni, hogy éppenséggel méltányolható magyarázatokat soroljak.

Sokszor mentem végig a földszinti folyosón, az öltözők mellett, a világítóaknák alatt arról álmodozva, milyen lesz, amikor már felnőtt leszek, és visszatérek ide. Ahogy újra végigmegyek ezen a félhomályos folyosón, túllépve már mindenen, ami egy gimnáziumban történhet. Na, ez pontosan olyan volt, mint amilyennek tizenéve elképzeltem.

A viccesen előadott statisztikák és a filmvetítés után átmentünk a vendéglőbe. Sokan jöttek kocsival, így nem kellett villamosra szállni a gyalogbékáknak sem. A padtársaimmal utaztam, és bár ez a havertaxi nem volt újdonság, mégis elég furcsa, már-már természetellenes…

A Tortugában (melynek terepszemléje nagyon pozitív érzéseket váltott ki Csöncsönből: http://pontilyen.blog.hu/2010/06/02/kozepkor_es_posztmodern)  újabb rég látott ismerősök, közülük is a legfontosabb a magyartanárunk. Akit az osztály megkérdőjelezhetetlenül a kedvenc tanárának választott a találkozót megelőző kérdőív kitöltésekor, ahogy az általa tanított irodalom is abszolút kedvenc tárgy volt. Édesbús jubileum, hogy valaki, aki furcsa modora ellenére tényleg nagyon jól tette a dolgát, szintén tíz éve nem tanít már. Sem középiskolás fokon, sem máshogy. Annak ellenére rá szavaztam, hogy a viszonyunk (és erről is írtam már bő két éve) megromlott. És nem miattam. Ez a szavazás ugyan természetesen a szimpátiáról is szólt, de nem az elmúlt tíz évről, hanem az iskolaiakról, és így az egyes számú írástudó árulása nem számít bele. Olyan ez, mint amikor a Nobel díjas, francia esszéistát megkérdezték, ki a legnagyobb francia költő, így felelt: Victor Hugo. Sajnos…

Nem nagyon beszélgettem vele (mármint a tanárunkkal, nem Hugóval). Az évek során valahogy kettévált a fejemben: a katedrán jobban állt neki az epéskedés, mint az életben. Most is – mivel jó kedvem volt – nem erőltettem a dolgot. Úgy voltam, ha akar valamit jöjjön oda hozzám (ez a harmadik nagy sértése volt amúgy. Egyszer ugyanis úgy gondoltam, leszek az okosabb. Friss diplomával a zsebemben Csöncsönön keresztül, aki akkor is bejáratos volt még hozzá, bejelentkeztem. Reméltem, érteni fogja, itt most kegy-gyakorlás esete forog fenn. De csak pökhendien megüzente azt, amely nekem lett mostanra az elvem vele szemben.) Jó messze ültünk le tőle, de kezdettől fogva „szemezett” velünk. Láttam, hogy majd’ megdöglik, csak menjünk már oda hozzá. Egy óráig bírta, akkor aztán egyenesen odajött hozzánk. Most mit játsszam meg magam, a kedvenceihez, az egykori triászhoz. Továbbra sem szokott le a furcsa mozdulatokról, és leguggolt velünk szemben. Mondjunk magunkról valamit. A nyomdaiparról kezdtünk egy kellemetlen, érdes párbeszédet. (A kedves barátném is „nyomdász”.) Érződött, ez csak a rákészülés, de ennyiben is maradtunk. Később nem folytattuk a dolgot. Kicsit sajnáltam, de aztán meggyőztem magam, talán jobb is így. Nem kell a még maradék illúziókat is széttrancsírozni.

Ezekkel a gondolatokkal indultunk neki a másik nyomdaipari szakemberrel kellemes nyári éjszakának, amely valamiféle vicces, de nagyon találó véletlen (?) folytán egyúttal a múzeumok éjszakája is volt egyben. Az osztálytalálkozó elvégre olyan múzeum, amelyben kiállított tárgy és szemlélődő az ember egyszerre.
A busz hamar jött, kellemes, utolsó járattól elvárható utazóközönséggel: egy félájult részeggel, egy susogósba bújt párocskával, akik pitbulljukat is magukkal hozták, három hangoskodó fiatallal meg egy még hangosabb cigány kamasszal. Az utolsó két megállót már nélkülük tettem meg. Nem jutottam viszont el a végállomásig, garázsmenet. Leszálltam hát, és hazabattyogtam. Automatikusan vettem volna elő az mp3-mat, de közben viszont azt éreztem, most nem kell zene. A kérdést a sors kérlelhetetlen határozottsággal eldöntötte: az egyik füldugóm vége elveszett, anélkül felér a dolog a kínzással. Úgyhogy ünnepélyes csendben lépkedtem a jól ismert utcákon a házunkig.

Epilógus:

Vasárnap Csöncsön jött a hírrel, a tanárunk a maga hányaveti stílusában meghívott magához. Majd egyszer, ha Csöncsön is megy, vigyen magával. Az első reakcióm öröm volt; bocsánatkérésre nem számítottam (egyszer, még régen kért már tőlem bocsánatot, inkább nem vágyom rá), talán csak annak hallgatólagos elismerésére, hogy annyira mégsem tértem le az útról. (Vagy ha mégis, nem baj.) De azóta már keringenek a fejemben a kétségek, mit akarhat. Ez a tanár, mint már annyiszor, megint feladta a leckét…