Egy pár óra késésben vagyok, mert igazából tegnap volt másfél éves a blog. Lehetne merengeni az elmúlt fél évben történteken is, de ez volt már, és manapság ez az egyik fő gondom az írással, hogy bizony a dolgok ismétlődnek. A világ igazából csak nagyon lassan és nagyon kicsiket változik.

Inkább a blogszféra mai állapotáról értekezem kicsit. Vicces ezt azzal a mondattal kezdeni, hogy a blogszféra fikció. Csak azt hisszük, hogy a blogok összessége valami sajátos rend mentén egységet alkot. Pedig nem. Vannak blogok, sok között nagy az átjárás és a lefedés, de ezek többnyire véletlenszerű koalíciók, szó sincs valami belső szabályrendszerről, bármennyire is szeretnék egyesek látni ezt.

Hűséges (és lusta) típus lévén főleg blog.hu-s blogokat olvasok. Érdekes megfigyelni a blogok életciklusait. A jó blog már az elején is jó, és a gyakorlat ebben az esetben nem feltétlenül teszi a mestert. A rutin árt a blog eredeti szellemének, vagyis annak a törekvésnek, hogy az ember végre elmondhassa, amit gondol. Egyrészt, mert ennek az igénynek a feszítése egyre kisebb, hiszen naponta meg lehet szólalni (vagy akár óránként, percenként). Másrészt ott az ismertség. Amikor az ember belefog, akkor még sokkal kisebb a kockázat. Legfeljebb tényleg csak az anyukája meg a szomszéd olvassa, és az egész eldöcög egy nem túl izgalmas, de biztonságos mezsgyén.

De ha valakire rászoknak mások is, akkor onnantól kezdve ott a felelősség, nem lehet csalódást okozni olyan kedves embereknek, akik így ismeretlenül is kíváncsiak az írásokra. (Most szándékosan "kifelejtem" azokat, akik valamilyen perverzió folytán berzenkedni járnak vissza egy számukra ellenszenves blogra. Sosem fogom őket megérteni...) Sőt, nemhogy olvasnak, de veszik a fáradságot, és elgondolkodnak, és az eredményt meg is osztják. A kommentekért mindig hálás voltam, természetesen azokéra gondolok, akik mondani is akartak valamit, nem csupán az ellenszenvüket kifejezni.

Szóval, ha valaki kiépít (valaki körül kiépül) egy kis olvasói kör, legyen ez bármekkora, akkor már nem írhat az ember akármit. Legalábbis működni kezd benne egy fékező mechanizmus. (A Reckl Amál átlagos napi látogatottsága 200 - 300 olvasó, sokan közülük RSS-en keresztül jönnek, tehát visszatérők. Mindig jó látni a jelenlevők számának megugrását a frissen publikált írás mellett. A mi kapacitásunknak és ízlésünknek ez egy ideális szám amúgy.) Gyakran kapom magam azon, ezt így leírhatom-e, vagy nagyon kivágja a biztosítékot. És ezt nem tartom minden esetben helyesnek.

Minden blog leül néha, de ez is teljesen érthető. Emberek ülnek mögöttük a gépnél, az élet meg nemcsak a blogolásról szól. Nekem is - hála Istennek - sok a munkám az utóbbi időben, és ilyenkor bizony háttérbe szorul az írás, mégha lelkiismeret-furdalásom is van miatta.

A kérdés tehát az, vissza lehet-e térni. Loge blogja kiváló bizonyíték erre. Fél év kihagyás után a szokott magas színvonalon megy tovább, és ez kiemelkedő teljesítmény.

Szintén önmérsékletre inti a bloggert az Index címlap "veszélye". Azt hiszem, a blogketrec az Index egyik legnagyobb találmánya, mert az arra hajlamosok között versenyt generál a kijutásért. Így az Index gyakorlatilag ingyen jut hozzá mindenféle cikkekhez. Kedvére válogathat közöttük, és "csak" a számítástechnikai hátteret kell hozzá biztosítania.

A címlap kétélű: egyrészt figyelem örömet okoz, másrészt nagyon megütheti a bokáját az ember.

Azt mondtam, hogy nincs alapvető szabályosság a blogszféra egészén, pedig a címlap azért sarokkő. Megosztja a blogolókat. Persze, mint minden népszerű dolgot, ezt is sikk utálni. Egy egyébként értelmes blogon olvastam, hogy ma már ciki kikerülni a címlapra. Ugyan már! A címlap - bár szerkesztési elvei hagynak némi kívánnivalót maguk után szerintem is - továbbra is elismerés. Nem feltétlenül az írás színvonaláé (bár a demagóg módon hangoztatott dolgokkal ellentétben rendszeresen vannak kiváló írói vénájú emberek is kint, mint például Zoli), de mindenesetre azt azért jelenti, hogy a szerző rátalált valamire, amit az Index szerkesztői érdekesnek találnak. Az Index pedig az ország vezető hírportálja, így igenis számít készítőinek véleménye. Mondom, én sem értek vele sokszor egyet, mert sok olyasmit is kitesznek, ami szerintem sem oda való, de erre is van megoldás. Nem olvasom el őket.

Engem inkább csak az zavar, hogy tőlem sem mindig azt teszik ki, ami szerintem a legjobb.

Persze a címlap sok hívatlan vendéget is bevonz, akik senkinek, így nekem sem, hiányoznak, mégis én továbbra is vállalom, jó a címlapon lenni. Főleg azért, mert izgalmas, sejteni sem lehet a kimenetelét. Ez néha tragikus: az apákról szóló, szerintem teljesen ártalmatlan írásom ellenséges, szemét fogadtatása után megfordult a fejemben, hogy abbahagyom ezt az egészet. Minek legyen én ennek a gondolkodásra képtelen csőcseléknek itt őszinte? De rájöttem, hogy nem is nekik írok, vannak normális olvasók, sőt hiszek benne, hogy az olvasóim túlnyomó többsége normális. (Mit is jelent ez a szó? Csak annyit, hogy az illető képes moderálni magát.)

Lehet, hogy nem menő tehát bevallani, de nekem jó érzés, ha fölfigyelnek a munkámra. Csak annyira ciki tehát kikerülni, amennyire az ciki, amit az ember leír.

Egyúttal tiszteletben tartom azok véleményét is, akiknek ez nem fontos. Kezdetben föl sem merült bennem ez a lehetőség, ám viszonylag hamar (a blog létének 4. napján) rámbukkantak.

Ha tanulságot szeretnénk, hát a főoldal bizonyítja, az irigység csúnya dolog, és még csúnyább dolgokra sarkall. De az általam csak hordaléknak nevezett felhasználókkal szembeni averzióimról már bőven beszámoltam korábban, nem ismétlem magam.

Ki kell rá térni, bár nem szívesen teszem, a Bloggerszövetség és a bloggerigazolvány szerintem elég nagy melléfogás. Most már persze az a hivatalos vélemény, hogy ez egy poén. Csak épp kissé félresikerült: nagyon sokan komolyan vették. Én leginkább azért nem, mert nem érdekelnek az ilyen csoportosulások, sőt semmilyen csoportosulás sem érdekel. A blogszféra fikció, mi valójában csak virtuális ismerősök vagyunk, a valóságban valószínűleg kicsit (vagy nagyon?) mások, mint itt, így a valóságban nincs értelme megismerni egymást. (Ehhez tartom is magam: az olvasóim közül csak azokkal szoktam személyesen érintkezni, akiket már a blog előtti időkben is személyesen ismertem.) Épp ezért a blogtalálkozókat is felesleges dolognak tartom. Merthogy minek? Szóval engem nem érintett volna semmilyen formában, ha történetesen nem csupán egy elpuskázott hoax. (Bennem azért motoszkál a dolog, hogy a nagy röhögések mögött azért kicsi le is tesztelték, mi lenne, ha...)

Már írtam, jobb lenne, ha a blog.hu nem akarna több lenni, mint szolgáltató. Sajnos voltak olyan rendelkezések, amelyek arra mutattak, a blog.hu kissé bővíteni szeretné a hatáskörét. Mivel a technikai problémáim mindenféle lehetséges próbálkozás ellenére sem múltak el, javasolnám az új fronttrend javítgatását ehelyett az indexesekre sajnos jellemző, számomra nem túl szimpatikus nagyokosi tempó helyett.

További jó olvasást kívánok! Rajtam nem fog múlni, lesz mit!