Több helyen is belefutottam abba a megfogalmazásba, hogy szegény Nóra, a kiskunlacházi áldozat, milyen szép lány volt. Milyen kár érte!

Kétségkívül kár érte, de nem értem, mi köze ennek a szépségéhez. Mert ugyan valóban helyes, csak ez éppenséggel sajnos nem fontos.

Ha kapafogú, elálló fülű, pattanásos csúnyácska kamaszlány lett volna, akkor kevésbé sajnálnánk? Ugye nem?

Akkor meg miért kell ezt állandóan elmondani, leírni?

A las vegasi Helyszínelőkben találtak egyszer egy szép kislányt (5 éves forma), és az egyik laboros megjegyzi, milyen szép. Mire a Catherine nevű főszereplő megkérdezi, ha nem lenne ilyen szép, nem sajnálnád ennyire. És a laboros őszintén válaszol: ő bizony jobban sajnálja a szép gyerekeket. Catherine csak annyit mond neki, hogy ez őt minősíti. Megragadt bennem ez a jelenet, nem tudom, miért írták bele az epizódba. Gondolom, a cselekményt akarták vele színesíteni, de emlékszem, egy darabig foglalkoztatott, és most, amikor ezt mint fontos tényezőt Nórával kapcsolatban is felhozzák, előjött.

Pláne, hogy ügyes, bár nem túl eredeti fordulattal most szembe lehet állítani a tettest és az áldozatot. A gusztustalan, rendetlen, mocsokban élő vadállat és a szemrevaló, ártatlan kislány.

Néha a fokozás kicsinyít. Mert az eset jelzők és legenda nélkül is felfoghatatlan. Az, hogy az egyik ember megkínozza és megöli a másikat.
A végső megítélésnek ugyanannak kellene lennie, ha történetesen az áldozat lett volna valami szakadt csúfság és az elkövető jóképű úrifiú.

Egy bűncselekmény sztorivá alakítása hozzászoktatja az embert az ilyen esetekhez. Ki kell akadni! Az igazságosság azt kívánná, hogy minden egyes alkalommal. De ehelyett maszatolás megy, és bulvárosítás. Nem az újságokra vagy a tévére gondolok, hanem arra a hajlamra, hogy az átlagemberek is szeretnek meség költeni belőle. Nekem meg ez nem tetszik, mert eltereli a lényegről a figyelmet.