Van úgy, hogy az ember szívesen kétfelé szakadna. Mert egyszerre két véleménye van, és ezek szöges ellentétben állnak egymással.

Múlt héten beszélgettem egy kollégámmal. Téma: a válság.
Elképzelhető, hogy nálunk is lesznek leépítések, naná.

Aztán valahogy szóba kerül a folyosó nagymamája, a kedves, idős néni, aki mindenkit etet és itat. Alapvetően jószívűségből alkalmazzák, hogy ne unatkozzék. A nyugdíjkorhatárt már bőven átlépte, talán még a Reformszövetség is megengedné neki, hogy ne dolgozzék, hiszen 75 éves. Szellemileg teljesen friss, csak sajnos a térde időnként nagyon fáj.

A kollégám szerint a néni bizony joggal fél az elbocsájtástól. Hiszen nem pótolhatatlan, viszont idős és nehezére esik bejárni.

És itt jön a szakadás. Mert én bizony kicsit sandán nézek azokra a nyugdíjasokra, akik aktív korúak elől veszik el a munkát. Nem kell messzire mennem, a nagynéném is ebbe a táborba tartozik. Mert elég kevés a pénze (a '90-es éveket szinte végig munkanélküliként töltötte), viszont jó karban van, szóval eljár dolgozni. Értem én, hogy általában muszáj dolgozni. És már ez is kicsit problémás. Mert egyrészt annak kéne dolgoznia, akinek más jövedelme nincs (egy nyugdíjasnak meg van, mégha nagyon kevés is), másrészt egyes nyugdíjak nem elegendőek.

Szóval én kissé naivan azt hittem, a kollégám az aktív korúak miatt aggódik, és ezért érezné logikus lépésnek, ha a nénit elküldenék, ezáltal "megmenekülne" valaki más.

De nem ezt mondta, hanem valami olyat, amin megrökönyödtem. Szerinte egy olyan európai, dinamikus, lendületes és fiatalos cég imidzséhez nem illik egy csoszogó, öreg néni képe...

Nem értem, miért mondta ezt. Nem az a lelketlen, kőszívű ember, igenis normális és humanista. Fogalmam sincs, hogy jutott ez az eszébe. Engem ez a gondolat azóta is foglalkoztat, azóta is pörög rajta az agyam.

És közben meg igaza van. Nem a profit szárnyalása, a nagy fellendülés jut az ember eszébe, ha lát egy fájdalmasan vánszorgó nénit.
Bár azóta arra is gondoltam, nyugodtan tekinthetnénk a nénit példaképnek. Valaki, aki nem adja föl, aki akkor is bejön dolgozni, ha alig bír lábra állni.

Persze a XXI. sz. menedzserszemléletébe nem illik bele a valóság, hogy bizony mindenki megöregszik egyszer, és csoszogni fog, mégis meglepett a dolog, mert a kollégámmal már többször kitárgyaltuk, mennyire nem szeretjük ezt mentalitást, mennyire nem hiszünk ezekben a menedzsment - hókusz pókuszokban.

Mit ki nem hoz a válság egyes emberekből...