Megérkezett a második mumus, amely bizonyos tekintetből rosszabb, mint az első.

Ha havazik ugyanis, akkor esélyeket kell latolgatni. Ónos eső, legfőbb ellenségem, esetén egyértelmű a helyzet: ki se teszem a lábam. A környezetem, beleértve szerencsére a főnökömet is, elfogadta ezt. Rettegek, de végülis biztonságban vagyok.

De a hó az más. A hó alattomosabban támad. Amikor leesik, általában ártalmatlan. Én ma csak kicsit féltem, de azért alapvetően tudtam, ma, a nagy hóesés napján nem lesz gond. Odafelé még friss a hó, puha, ropogós és fehér. Kellemesen be lehet menni, csak kicsit kell jobban figyelni, mint egyébként.
Aztán ahogy a nap haladt előre, láttam, hogy inkább melegszik az idő, mint hűl, úgyhogy lefagyni nem fog napközben, szépen hazajutok a kásában gázolva.

Hajnalban még reménykedtem is kicsit, mert amikor háromnegyed kettőkor kimentem havat lapátolni, egyrészt nem fagyott, de főleg nem esett éppen. Hátha csak ennyi volt, akkor nem lesz nagy baj. De mire a hóseprés (mert szó sem volt lapátolásról a hó magas víztartalmának köszönhetően) után, egy zuhanyozásnyi idő elmúltával, újra kinéztem, sajnos megint rázendített, és ütemesen hullott kora délutánig. Akkor valami melegáramlat jutott a felhőbe, mert nagy pelyhekké olvadtak össze a pihék, és ez lassította a dolgot. De még akkor is szemetelt valami daraszerűség, amikor hazaértem.

Nem is lenne nagy baj a hó, ha mindenki - beleértve a BKV-t és a Közterületfenntartó Vállalatot is a senkiföldjén - eltakarítaná. De sajnos vannak emberek, akik nem érzik magukra nézve kötelezőnek az előírást. Szerencsére nem sokan, az utcában mindössze ketten nem csinálták meg, és mivel egyelőre olvatag latyak van, és remélhetőleg meg fogják még csinálni.

Ennél jobban aggaszt, hogy a senkiföldjén, és sajnosn nekem minden buszhoz keresztül kell mennem rajta, nem csinálja meg senki. Tavaly írtam a BKV-nak, hogy rendben van a megálló, csak éppen nem lehet odáig eljutni. Persze elhajtottak, hogy az nem az ő feladatuk. Lehet, hogy igazuk van, de miből állna három jól megtermett buszvezetőnek nekiugrani és egy ösvényt vágni a jégmezőbe. Úgyis csak ott cigarettáznak unottan a végállomáson. Egyszer kellene öt percet rááldozni... De ismerjük a BKV-t!

Amikor hazaértem, teljesen letakarítottam a járdát. Nem volt nehéz: egy kis latyakot kellett letolnom a fűre. Pár perc alatt végeztem vele, és még a madaraknak is tettem ki eleséget.

Ezek a dolgok "nyugdíjas" éveimre emlékeztetnek. Amikor "depressziósan", munka nélkül itthon tengtem-lengtem, direkt vártam az alkalmat, ha végre csinálahttam valamit, aminek értelme volt. Hómunkásnak lenni különösen megtisztelő vendégszereplés a család munkanélkülijének. Az ember mégse csak szart ér, mégis hasznos... A madáretetésnek pedig - az ilyen helyzetben a szokásosnál is élénkebb volt a fantáziám - Asissi Szent Ferencnek érezhettem magam pár percre. Az embernek kicsordul a könnye önmaga szerény nagysága, és csodálatosan szép szíve láttán - ahogy a szotyit szórtam szét, és ráadásnak még "galambok ültek a verebekhez". Tényleg. Meg cinkék - csak függő madáretetőből (flakon) hajlandóak enni, rigók - félősek, csak a háztól messze, a földről csipegetnek; egyszer még egy fácánkakas is idetévedt a közeli erdőből, de neki, úgy látszik, derogált a kerti madarakkal együtt étkezni.

Sajnos a prognózis nem éppen kedvező. Az egész kulimász oda fog fagyni. Itt a környékünkön nem is lenne gond, de a buszmegállók horrorisztikusak. Remélem, túlélem a holnapot, aztán az utána következő napokat is. Állítólag még március elején is jéghideg lesz. Remélem, tévednek.