Döbbenettel olvasom azokat a hozzászólásokat, amelyekben az emberek kárörvendek, hogy a köztisztviselők munkaközi pihenőidejét kiveszik a munkaidőből. Az érvelés egyszerű: a versenyszférában sem számít bele az ebédidő a munkába, most végre szembesülnek a való világgal a NER szolgái. De ahelyett, hogy az örvendezők azon dühöngenének, hogy másoktól is elveszik ezt a "privilégiumot", és követelnék, hogy a magáncégeknél is vezessék be a szünetet, inkább ütik-vágják a köztiszviselőket.

Természetesen azt mindenki tudni véli, hogy a közhivatalokban csak láblógatás és semmittevés zajlik. Mindenféle extra előnyökért, amelyek szegény egyéb ágazatokban serénykedőket nem illetnek meg. Egészen rövid ideig magam is voltam köztisztviselő, és az kétségtelen, hogy egy ilyen szerv elég sajátos hangulatú hely sajátos szabályokkal és figurákkal. Nyomasztó. De hogy ne lett volna dolga az embernek, nem igaz. Az egyetlen extra, amely számít is valamit a magánszférához képest, a nyelvi pótlék. A nyelvtudást ma már minden irodai munkánál elvárják - akár kell, akár nem - de máshol külön nem honorálják.

Számos a közigazgatásban dolgozó ismerős ecsetelte, mennyire rossz gazdája most a saját embereinek az állam. A random törvényhozás is megnehezíti a munkát, és persze a farkastörvények stílusában zajló vezetőváltások sem enyhítik a növekvő bizonytalanságot. Idén nyár végére pedig elérkezett a nagy vérengzés híre is több ezer ember év végéig lezajló elbocsájtásáról.

Ezzel végképp elveszítette a közszféra azt a kétségtelen erényét a magáncégek világával szemben, hogy az ott dolgozók életpályája viszonylag biztonságos és kiszámítható. A nagy leépítést ugyanis pontosan olyan hideg kegyetlenséggel hajtották végre, mint a legkapitalistább magánvállalatnál. Pár hét alatt 6810 munkatársat eresztettek szélnek azonnali hatállyal. Néhány esetben még csak nem is szemtől szemben, hanem az ügyfélkapun küldött szűk szavú üzenetben, amire azért még a legkíméletlenebb HR-esek sem vetemednek magánoséknál.

Az állam ismét kihagyta a lehetőséget, hogy a társadalom mentális állapotáért tegyen. Mint legnagyobb munkáltató megmutathatta volna, hogyan lehet ilyen kényes helyzeteket felelősen kezelni. Törekvés pedig volt rá mindenféle tanácsadás formájában. Csak éppen ezek az ötletek visszafelé sültek el. A közigazgatásban 80%-ban középkorú nők dolgoznak, ha vállalkozni szerettek volna, valószínűleg már megtették volna. Ez az a társadalmi csoport, amelynek a terhelése kettős, hiszen még a felnevelendő gyerekekkel is ők foglalkoznak, de az idősödő generáció ellátása is az ő dolguk.

Ha elfogadjuk, hogy ez a 6810 fő tényleg fölöslegesen fogyasztotta az adóforintokat, felmerül a kérdés, hogyan duzzadt ekkorára a számuk. Miért hagyták, hogy a minisztériumok és a háttérintézmények létszáma ekkorára nőjön? Biztosan nem olyan tempóban történt ez, mint ahogyan most kirúgják őket. Éppen ezért a leépítést lehetett volna lépcsőzetesen megoldani.

De mivel rohamtempóban kellett ezt végrehajtani, biztos jöttek visszajelzések, hogy a lehetetlenségig lefűnyírták az állományt. Ezért álltak elő most a szabadság és a munkaközi szünetek megkurtításával. Papíron alig látszik, hogy kevesebb munkaórára képes a szervezet. A kritikusokat ezekkel a makacs - de mondhatnánk konokot is - tényekkel el lehet hallgattatni. A munkateher viszont ugyanannyi marad, ahogy a létszám is.

Akárhogy is nézzük mindezt, semmiben sem különbözik a gonosz multik gyakorlatától.

Most pedig még azt is végighallgathatják ezek az emberek a kommentelektől, hogy végre eljött az igazság órája. Végre a közszolga is érzi, milyen a bizonytalanság! Érzi, milyen a kizsákmányolás!

Csak azt nem tudom, annak, aki már régebb óta áldozata az ilyen bánásmódnak egy magáncégnél, annak mitől lesz most jobb.

Miért nem az a reakciója ezeknek a véleményalkotóknak, hogy magának is követeli az emberibb körülményeket? Ugyanis egy ilyen intézkedés, ha nem is azonnal, az ő helyzetét is rontja. Ha teljesen kivész a magyar munkahelyi kultúrából a munkaközi szünetek le-nem-dolgozása, akkor még elméletileg sem illetheti meg a munkavállalókat. A jogok és a lehetőségek így egyre csak csökkennek.

A munkavállalók helyzetének romlására sem kellett sokat várni: ma már az sem titok, hogy az ipari munkaerőhiány miatt aggodalmaskodó német nagytőke kedvéért merült föl ismét az engedélyezett túlórák számának növelése és a munkaidőkeret három évre emelése.

Ha ez nem csupán kecsegtető pávatánc a német befektetők előtt, a magyar munkavállalónak nem nagyon lesz szabadideje. Akkor már az elméleti lehetősége sem lesz meg arra, hogy akár magáért, akár másért tegyen valamit.