Kvartett - A nagy négyes - filmkritika

Zenészek számára fenntartott idősek otthonában játszódik ez a kedélyes történet. Látszik, aki egész életében zenélt, az akkor sem hagyja abba, amikor már nem lenne muszáj. Ez ugyanis nem csak munka, ez igazi hivstás, sőt, életforma.

Nyilvánvalóan ezt a sosem elvésző muzikalitást csatornázzák le az évente megrendezendő adománygyűjtő gálán, ahol minden lakó kedvére előállhat egy műsorszámmal. Az operaénekesek természetesen operával készülnek. A három már aktív korában is jó viszonyban álló lakótárs legnagyobb sikere a Rigoletto volt, ki is adták lemezen. Amikor a negyedik főszereplő is beköltözik, kézenfekvő lesz, a legendás kvartettet kell előadniuk a Verdi-operából. (Kapóra jön, hogy Verdi születésnapja adja az aktuális gála apropóját. 2013-ban egyébként 200 éves lenne a nagy zeneszerző, melyről például a new yorki Metropolitan operaház is megemlékezik idei műsortervében. Különös módon pont a Rigoletto a következő előadás, amelyre jegyünk van.)

A szoprán - aki nem mellesleg a tenor egykori felesége - vonakodik a feladattól. A film témájának - vagyis az öregedésnek - ő a központi alakja. Sajnálatos viszont, hogy csak erre a mozzanatra koncentráltak igazán. Érdekesebb, színesebb lenne a kép, ha a díva személyisége jobban kibontakozhatna. A film dramaturgiailag legvékonyabb része, ahogyan az idősödő énekesnőt mégis ráveszik a szereplésre. Az indok csupán a bűntudat volna? Ez nincs rendesen kidolgozva a filmben, és sajnos bizony hiányzik.

Pedig a dívaság és az öregedés igen jól működik együtt. A díva szó istennőt jelent olaszul, és pont az operacsillagok halhatatlanságából került át más zenei műfajokba, majd a köznyelvbe. Olyan énekesnőket illettek vele, akik ragyogását végtelennek vélték, művészetét pedig olyannak, melyet a közönség sosem felejt el. Ez persze illúzió.

A dívaság és az öregedés kizárja egymást. A szopránnak azért olyan nehéz visszamennie a színpadra, mert rendkívül nehéz volt eljönnie onnan. A többiek - akik már évek óta élnek a szeretetotthonban - megszokták, hogy a karrierjük véget ért, és lassan az életüknek is vége. A gálát játéknak fogják föl; olyasmi ez nekik, mint amikor egy kislány kifesti magát az anyja szemfestékével, belebújik a magassarkújába, és pár percig igazi nőnek érzi magát.
Ezek az idős művészek nem bírnák már a valódi előadással járó strappát. De ezen a nagyon kellemes, szeretetteljes helyen lehetővé teszik számukra, hogy néha megmártózzanak abban a mámorban, amelyet a színpad jelent. Sőt, még racionalizálják is e gyermeki szenvedélyt: a gála a hely fennmaradását szolgálja.

Ez az öregek otthona ellentétesen áll lakói helyzetéhez, mint a hasonló intézmények. A legtöbb helyen éppen azt suttogják még a falak is, hogy vége mindennek. (Furcsa játéka a véletlennek, hogy gyerekként éppen ún. szociális otthonokban léptem föl a kórus tagjaként, ami egyébként meghatározó élmény, másrészt érdekes "ismeretanyag" ehhez a filmhez.)
Itt ugyanis meghagyják azt az érzést, hogy a koruk csupán kellemetlen állapot, valójában nem sok minden változott. Mindeközben pedig mindenki tudja az igazságot, csak éppen nem érdekli őket.

Az újonnan beköltözött dívának nagyon rossz a híre a szakmában. Elviselhetetlen, önző, pikírt nőszemély, akinek mindenkihez van egy maró gúnytól fűtött rossz szava.Még nem döntöttem el, következetes dolog-e a szopránt egyből emberi lénynek ábrázolni (amikor egyedül van), és ezzel leleplezni a maga köré épített látszatot. Vagy jobb lenne, ha folyamatosan veszítené el a keménységét, és úgy derülne ki, mennyire félt egész életében attól, hogy nem szeretik majd. A nagy védekezésben csak annyit ért el, hogy legfeljebb tisztelik, de közben sokan utálják, és még a barátai is tartanak tőle.
Pedig csak még nem járta át teljesen a hely kissé rózsaszín szelleme, még reálisabban látja a dolgokat.

Az ő lelkét hosszú ideje tisztázatlan kapcsolata volt férjével, aki szintén itt lakik, bonyolítja. Könnyedén túl akar lendülni a bocsánatkérésen, hogy utána nyugalomban élhessenek. Csak éppen ez nem megy úgy, ahogy szeretné.
Sajnos számomra nem volt érthető, miért is bocsájt meg egykori kedvesének a férfi. Ráadásul még egy teljesen felesleges extra hepiendbe is torkollik a közös munka. Elnagyoltsága és valószerűtlensége miatt ez a kései románc akár ki is maradhatott volna a filmből.

Az opera mint műfaj jól illik a témához. Bár most már teljesen elfogadott az alternatív operajátszás is, azért a műfajnak még mindig megvan az kissé idejétmúlt, dekadens jellege, amely miatt passzol ebbe a történetbe. Különösen azért, mert az otthon lakói koruknál fogva valószínűleg több kosztümös és hagyományos produkció részesei voltak, mint moderné. Csak sejtem, ennek a generációnak az is nagy megrázkodtatás lehetett, amikor hosszú évek után, minimum középkorúan szembesültek az új trendekkel.
Az opera népszerűségének visszaszorulása mögött nagyban állhat az, hogy a színpadi cselekmény, illetve a klasszikus felfogás a mai ember számára idegen, a mai élettől távoli. A ma embere lényegretörőbb szemléletmódhoz szokott, nincs ideje szimbólumokat bogarászni, és hiányzik belőle az a naivitás vagy éppen heroizmus is, mely szintén ennek a hosszú ideje változatlan műfajnak sajátja.
A lakók illuzorikus világa sokkal inkább zajlik a színpadon, a valóság csak néha jelenik meg benne.

Verdi születésnapja október 10., ami elég szerencsés, tekintve, hogy a szép angol vidéket, ahol ez az elegáns művészotthon található, őszi környezetben lehet megmutatni. Ennél egyértelműbb metaforája nem is lehetne az öregedésnek.

A film nagyon kellemes élmény, kicsit öreges ugyan a tempója, és a konfliktus kibontása miatt sem kell senkinek sem a szívgyógyszere után kapnia, de ezért kárpótol egyrészt a harmónia hangulatával és a reménnyel, hogy az élet tényleg a halálig tart. Addig pedig minden lehetséges. A film titka, hogy jó ebben hinni.

Értékelés: 7/10