Vannak megfoghatatlan, ihletett pillanatok. Két napja átéltem egy ilyet, amikor a kollégáimmal ünnepeltem a 32. születésnapomat. Az élmény arra sarkallt, hogy megnézzek egy filmet, melyet rég nem láttam, pedig azok közé a filmek közé tartozik, melyek sokat jelentenek nekem.

A kétszáz éves ember persze nem forradalmasította a filmművészetet. Nem is ezért érdekes, hanem az ötlet, a gondolatkísérlet miatt. Mi történne, ha egy emberi alkotás (egy robot ebben az esetben) emberré akarna válni? Sok okból akarhatná ezt. Például a robotika törvényeinek kikerülése végett, hogy az ember ellen forduljon. Ám ehelyett azt a magyarázatot kapjuk a nagy átlényegülés motivációjaként, hogy a robotot lenyűgözi az emberi lét szépsége.

Nagy baromság is lehetne ez, ha nem egy olyan éles eszű szerző dolgozza ki a gondolatot, mint Isaac Asimov. Az ő hetvenes évekbeli novellája szolgáltatott alapot a forgatókönyvhöz, amelybe beleszőttek olyan szálakat is, melyek a robotot túlontúl emberinek mutatják. Asimov androidja lényegeseb hűvösebb, távolságtartóbb, érzelemmentesebb, mint a film címszereplője. Bár ez is lehet látszat. A novella szentimentális lezárása valamelyest megcáfolja az NDR 114-ből Andrew Martinná avanzsált karakter rideg célratartását.

Asimov rövidke története kiválóan van megírva. Szűkszavúsága modellezi azt a takarékos kommunikációt, mely egy gépre lehet jellemző. Ahogyan Andrew halad előre az emberré válás útján, egyre több látszólag lényegtelen részletet tár föl. Többek között Andrew ébredező lelkének néhány megnyilvánulását. Hogy aztán a katarzis - az emberré válás - pont a halál pillanatában váljék teljessé.

Az emberré válás első lépése korán megtörténik. Ahogy Andrew-t kiveszik a dobozból, és bekapcsolják, rögtön kap nevet is.
A névválasztás megintcsak Asimov zsenialitása. Az Andrew ugyanis beszélő név. A cím persze hatásosabban, egyértelműbben lövi le a poént, vajon lehet-e egy robot ember. De azzal, hogy a család számára az új jövevény az Andrew nevet kapja, egyből állást is foglalnak a kérdésben tudat alatt. A név ugyanis se többet, se kevesebbet nem jelent görögül, minthogy ember. Pontosan ezekkel a szavakkal érvel közel kétszáz évvel később a Világtanács előtt. Szeretné, ha elismernék annak, aki és ami. Se többet, se kevesebbet.

Andrew-ról viszonylag hamar kiderül, egészen kivételes képességei vannak. A családfő pedig egyáltalán nem bánja, ha ezeket kibontakoztatja.
A film ezen korai szakasza kifejezetten szép. Ha lenne gyerekem, és az élővilág tiszteletére szeretném nevelni, biztosan megmutatnám neki azt a jelenetet, amikor Andrew takarítás közben nem söpri le a pókot a hálójával együtt, hanem egészen megejti az apró lény és munkájának szépsége. Óvatosan megfogja a pókot, és a kertben engedi szabadon.

Asimov androideszménye nem egy tökéletes gép. Annak megalkotása csak idő kérdése. Asimov olyan ember alkotta tárgyra vágyik, amelyben belső indíttatás a visszatérés a humánumhoz.
A kétszáz éves ember az emberi lét ünneplése, a legmélyebb, legőszintébb humanizmus megnyilvánulása.
Ironikus, hogy mindenkit Andrew pozitron agya izgat. Pedig azzal semmi baj sincs. Hanem a szervként bő száz évig nem létező szíve jelenti a különbséget.

Ugyanis az emberré válás érdekében kénytelen olyan emberi szerveket feltalálni, melyek tökéletesen modellezik az igaziakat. Ezzel Andrew kora legnagyobb proteziológusa lesz. Ki tudja, hány ember életét menti meg találmányaival?
Teszi mindezt azért, hogy elhárítsa az utolsó, ám elég jelentős akadályt emberré válása útjából, és feladja halhatatlanságát.
Ez a történet legmegrázóbb gondolata számomra.

Jó tíz évvel ezelőtt, amikor először láttam a filmet, éreztem, Andrew és én rokonlelkek vagyunk.
A családomban hasonló bántak velem, mint vele is tehetsége felszínre kerülése után. Támogatást és bátorítást kaptam én is mindenben, amihez hozzáfogtam. Velem is folytatott az apám éjszakába nyúló beszélgetéseket a világ nagy dolgairól. Ezek a beszélgetések pedig nekem is szemléletformálóak voltak.
Az a fázis is ismerős, amikor rádöbben az ember, hogy különbözik a többiektől. De a támogató hátország miatt ez a külvilággal szemben inkább gyanakvás és távolságtartás formájában nyilvánul meg, és nem, mondjuk, pusztító dühben. Az én Andrew-m (a novella alapján) inkább melankolikus és komoly. Neki sincs sok barátja, de aki viszont az...
Az asimovi robot szinte az utolsó percig kimért, a halálos ágyán viszont lekerül róla ez a máz. Ehhez is tudok kapcsolódni...
Csodálom Asimov bátorságát, hogy mert ilyen szinte giccsesen könnyfakasztó utolsó jelenetet írni.

A legfontosabb különbség a szabadságvágy. Amikor Andrew egyedi tervezésű óráival megkeresi az árát és az azóta végrehajtott karbantartások és fejlesztések értékét, meg akarja vásárolni önmagát, vagyis a szabadságát. Ez az első igazi konfliktus. A film családi perpatvarrá szelídíti ezt az epizódot, a novellában a bíróság mondja ki, hogy Andrew szabad robot.
Én viszont sosem tudtam semmit sem kezdeni a szabadsággal, ha nagynéha volt benne részem. Frusztrál, nem szeretek dönteni. És nem is tudok.

Két nappal ezelőtt a munka-társaimtól (sic!) többek között kaptam egy pár fülbevalót (mely e poszt illusztrációja). Teljesen megdöbbentett az ajándék. Másnap meg is kérdeztem tőlük - miután begyűjtöttem olyan bókokat, hogy nálam senki másnak nem állnának jobban - miért pont ezzel leptek meg. Azt hittem, látták az asztalomon Asimov Robottörténetek (amelyben ez a novella is van A két évszázados ember címmel) című kötetét, nemrég fel is olvastam belőle egy vicces részletet.
De a magyarázat nem ez volt. Azt mondták, hogy "olyan kis aktív" vagyok, mint egy robot.

Én, aki a verbalitás megszállottja egyébként, megértettem, néha szavak nélkül érthetőek a dolgok. Másrészt azóta sem találom a megfelelő szavakat erre az őszinte pozitív visszajelzésre. Maradjunk annyiban, hogy köszönöm mindenkinek, aki velem volt és velem lesz az andrási úton.