Ti hisztek Szabó Győzőnek? Én alig.

Tegnap Hajdú Péternél - akiről nem először állapítom meg, ha nem a saját maga által kreált vacakban tapicskol, nem is rossz kérdező - Szabó Győző drogfüggőségéről mesélt. Szerencsére a színész már bő évtizede túl van a szenvedélybetegségén, és mostanra érezte elérkezettnek az időt, hogy könyvet írjon élményeiről. Terápiás céllal. Idáig hihető.

Ám mindaz, amit az interjúból - amely, ha jól értettem Hajdú koncepcióját, erősen nyugodott a könyvön - nem túl szimpatikus (ami a kisebbik baj) és főleg nem túl frankó kép alakult ki Szabóról.

Talán olcsó a feltételezés, hogy aki színész, az mindig játszik, de nekem eléggé olybá tűnt, erre a megrázó interjúra Szabó Győző jópár manírt begyakorolt. Mivel Hajdú Magyarországon egyet jelent a bulvár legalsó bugyrával, hát akkor ebben a stílusban kell előadni ezt a dicsőségesnek semmiképp sem mondható történetet.

Kifejezetten tetszett az a vehemencia, amellyel Hajdú újra és újra visszatért egy témára: miért drogozott Szabó Győző?
A mellékhatásokról ugyanis már az általános iskolában hall az ember, és ha egészséges, nehéz elképzelni ezt az állapotot. Érzékletesen leírnia Szabónak sem sikerült.
Sokkal érdekesebb az az út, ahogyan eljut odáig valaki, hogy a függőség jelenti az életét. Ahogy Szabó Győzőnél is évekig tartott, amíg a végső stádium kialakult, úgy másból sem lesz ripsz-ropsz drogos. Az állomások ismeretében talán a beavatkozásra is nagyobb az esély.

Rendes magyarázata ennek ellenére nem volt, és ez legalább hiteles. Csakhogy mindez nem Szabó őszinteségéből fakadt, hanem Hajdú hidegvérű erőszakosságából.
Próbálta magyarázni Szabó a dolgot azzal, hogy ő ilyen, és kész. De Hajdú ekkor a legkézenfekvőbb módon kérdezett vissza: akkor mi a garancia, hogy nem süllyed le újra?

Az igazsághoz amúgy valószínűleg az a magyarázat állt, amikor Szabó Győző a vidéki származása miatti kisebbségi komplexusról beszélt.
Ez az ember ma is folyamatosan bizonyítani akar. Még sportos testalkatával is proccolt egy kicsit meg persze azzal az egzisztenciával, melyet azóta fölépített. Sőt, még ebben az igenis szégyenteljes helyzetben, amelyben évekig szenvedett, képes volt némi romantikus vagányságot meglátni. Mert ő ilyen.
Árulkodó volt viszont, mikor szinte elhencegett vele, nem a leszokás hozta el számára az első újrakezdést. Ezért szórakoztató az ilyen ön-vállon veregetés; amikor valaki valami inkább kellemetlen dolgot nagyképűsködéssel próbál palástolni, akkor mindig előkerül egy-két beszédes részlet.
Szabó Győző tényleg ilyen.

Igazán visszatetsző azonban az volt, ahogyan szinte büszkélkedett azokkal a balhékkal, amelyeket elkövetett. Például amikor eltörte a dílere ujját, mert az át akarta verni. És még most, egy - másfél évtizeddel később sem látszott rajta semmilyen erkölcsi kétely, hogy ezt talán nem kellett volna.
De egyúttal azt is fontosnak érezte leszögezni, semmilyen bűncselekményt nem követett el. (A drogozáson kívül persze.)

A legbántóbb része a beszélgetésnek az volt, amikor a megbánásról, illetve annak hiányáról számolt be a színész.
Itt végre eljöttek az igazság hőn áhított percei is. Azt hiszem, Szabó Győző fogalmazta meg azt tegnap igazán jól, miért él bennem hosszú évek óta alapvető ellenszenv a drogosokkal szemben.

Az önzés miatt.

Szabó drámájában mindenki más még epizódszereplőnek is kicsi volt. Akár "nagyon rendes ember" szülei, akiket két félmondattal lerendez, akár a kollégái, akik nehézkesen értették meg az állapotát.

Szabó Győző nem bánt meg semmit. És csak egészségi okokból szokott le, mert egyébként a drog jó.
Ha a tehetségtelen, érdektelen, de TV2-n kötelezően nyomandó megasztárosok helyett Hajdú meghívhatta volna Szabó egy-két közeli ismerősét, kifejezetten izgalmasra kerekedhetett volna az interjú.
Vajon ők is megvetik az olyan piásokat, akik utólag néha azért bocsánatot kérnek a részegségük alatt elkövetett disznóságokért? Szabó ugyanis igen. Legalábbis ezt állítja.

Holott csak arról lehet szó, a függőség tíz éve alatt annyit ártott környezetének, hogy ennyi mindent képtelenség is lenne jóvátenni. Pedig néha tényleg elég bocsánatot kérni. Nem szégyenkezni egy életen át, csak csöppet visszább venni. De - és ezt nyilván Szabó Győző is tudja - őszinteség nélkül nincs értelme.

A herointól szerencsére megszabadult, de tényleg ilyen marad. Vagyis ez egy kimondottan jó interjú volt, mert nem a drogról szólt, hanem egy ember portréját vázolta föl.