Az elnökválasztási láz közepette, az eddigi köztársasági elnökök munkásságának elemzését hallgatva, felötlött bennem egyfajta konklúzió. Az az elvárás, amely az Alkotmányban és az Alaptörvényben is felmerül a nemzet egységét érintően, végülis mindenkinél megvalósult.
Csak éppen nem úgy, ahogyan ezt értelmezni szokás, hanem annál sokkal objektívebb és globálisabb módon. Az eddigi köztársasági elnökök - és a következő jelölt ismeretében ő is - annak a Magyarországnak egyfajta képét tükrözték, amelynek ők éppen az államfői voltak.

Göncz Árpád nemcsak azért lett az ország kellemes modorú, kedélyes, de szilárd jellemű vezetője, mert ez fakadt személyiségéből.
Hanem azért is, mert a kilencvenes évek minden átmenetisége, tétovaság és zavarossága ellenére sokkal civilizáltabb közéleti viszonyok között zajlott, mint az utána következő tizenkét év.
A csendesebb, emberibb politizáláshoz jól illett Göncz, akinek népszerűsége töretlen volt, pedig tíz évig maradt hatalomban.
Jellmzi a lecsúszást, hogy annak idején Göncz legitimitását senki sem kérdőjelezte meg. Ő volt az élő rendszerváltás: az előző rendszer halálra ítélte, az új pedig a csúcsára emelte.
2000-ben, pár hónappal második mandátuma után viszont már csak az SZDSZ köszönte meg munkáját óriásplakátokon.
Persze lehet mondani, hogy bizonyos értékek közelebb álltak a szívéhez, de hogy szégyent sosem hozott az országra, szintén biztos. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a nála sokkal halványabb tehetségű szocialista politikus lányát mindenhol kiemelt tisztelettel fogadták külügyminiszteri útjai során. Ez nagyon sok esetben egyértelműen apjának elismeréséből fakadt.

Mádl Ferenc tartotta életben azt az illúziót, hogy a magyar jobboldal azért nem velejéig populista.
Az akadémikus volt a legpasszívabb államfő, ám stílusa ő sem rontott Magyarország megítélésén; ilyesminek képzeli el az ember a konzervatív öregurakat, akiknek kisebb-nagyobb maradiságot is elnéz, és titokban reméli, idővel majd maga is ilyen elegánsan állhat ki olyan dolgokért, amelyek az akkori fiatalokból berzenkedést vált ki.
2000 után - és különösen a 2002-es választások előtti és után egy-két hónapban - őrült meg a magyar politika. Akkor alakult ki a töketlen - pofátlan tandem, amely azóta a mi hátunkon szkanderozik önfeledt kártékonyságban.
Mádl a maga lassú, nem túl sok vizet zavaró viselkedése hasonlatos ahhoz a tehetetlenséghez, amellyel a legtöbbünk figyelte az ún. egész pályás letámadást, amely szerencsére (?) 2002-ben félbeszakadt, hogy aztán újult erővel induljon később újra...

2005 nyarára már Gyurcsány Ferenc megmelegedett a miniszterelnöki székben, a Fideszben talán már azt is sejtették, hogy teljesen váratlan fordulattal a töketlenek közül kiemelkedett egy vérbeli pofátlan, aki a kormányzás nem túl látványos haladása ellenére komoly riválisa lehet az ő Viktoruknak.
Szegény Sólyom László, a köztársasági elnökök poeta doctusa, már megválasztásakor kapott egy pofont. Ő volt az egyetlen máig, akit nem elsőre szavaztak meg. És ez a nem éppen eltúlzott bizalom végigkísérte egész ténykedését.
De ehhez ő is hozzájárult: az ő szerepfelfogása nagyon elüt elődjéétől. Folyamatosan és egyértelműen, mondhatni makacsul kiállt a számára fontos elvek mellett. Magával a magatartással nagyon is egyet lehetett érteni, ám sajnos sok aránytalanság is jellemezte ezt az időszakot. A bánáti bazsarózsa érdekében folytatott megkeseredett harc jól jellemzi azt, miért nem lehet Sólyom ténykedését sem igazán jónak értékelni. Pedig elvileg szeretném...
Az utolsó újévi beszéd - melyben szinte csak szó szerint nem buzdította arra a lakosságot, hogy szavazzon a Fideszre - igazi kórképe volt a későbbi választási eredménynek. Addigra - hiába működött pár hónapja a szürke, de színvonalas Bajnai-kormány - annyira hisztérikus volt az ország, hogy szinte azok is (én is) óhajtották a Fidesz győzelmét, akik rájuk sosem szavaznának, és teljesen nem felejtették még el az évtized elejét sem. Csakhát közben volt nyolc év, amely szintén nehezen felejthető.
Sólyom László ideges, izgága természete harmonizált tehát ezekkel a nem túl szép emlékű évekkel. Egyes témák robbanáspontig lettek feszítve (elsősorban az ezen időszakban szépen megizmosodó jobbos médiabirodalom által), ezekről ma sem lehet értelmesen, higgadtan beszélni.

Hiába volt hát olyan államfőnk, akinek felkészültsége és morális ereje is több mint megfelelő volt, az ország mentális állapota nem hagyta őt érvényesülni. Képzeljük el, milyen kiváló államférfi vált volna Sólyom Lászlóból, ha a békésnek szintén nem nevezhető, ámde kuturáltabb és emberibb kilencvenes években jut az államfői székbe! Aki siratja az előző, valódi alkotmányunkat, át tudja ezt érezni.

Schmitt Pál soha sem volt alkalmas, a plágium-ügy csupán erőteljes ürügy volt a megbuktatására. Tényleg nem az volt vele a baj, hogy csalt, még az is csak az álszent, politikai látszat-mániások fűzfaparipája maradt volna, hogy hazudott.
A fő baj az volt Schmitt-tel, hogy szervilis, gátlástalan és ostoba ember, akiről kételkedés nélkül elhittük, valaki másról másolta a dolgozatát.

Schmittet színészként alkalmazták. Ha már ilyenekkel kell bajlódni a törvényalkotásban, mint az államfői ellenjegyzés, akkor kell valami nem-gondolkodó, aki úgy tesz, mintha ő lenne a köztársasági elnök.
Jellemző a második Orbán-kormányra az, hogy a csaló Schmitt Pált sokan sportolói múltjával védték. A doktori dolgozatnak és az olimpiai aranyéremnek semmi köze egymáshoz. Ennek csak ebben a populista önámításban van értelme.

Eredetileg nem akartam az ideiglenes köztársasági elnökről írni, de Kövér László kimutatta a foga fehérjét ismét.
Az államfő, aki úgymond, a Nemzet egységét hivatott képviselni mindenek fölött, a legprimitívebb, zsigeri undorral és indulattal beszélt azokról, akik lebuktatták Schmittet. Mintha az igazság kiderítése nagyobb bűn lenne, mint maga a csalás...
Ez már nem csak populizmus, ez már maga a valóság szinte patologikus elferdítése.

Egy óra múlva új államfőt választ az Országgyűlés, vélhetően Áder János első nekifutásra megkapja a kellő szavazatokat. Egy fokkal jobb, mint Kövér László, de én nem hiszek abban, hogy annyira nagy lenne a szembenállása Orbán Viktorral, mint mondják.
Sokkal inkább el tudom képzelni, hogy Orbán így próbálja ezt a belső ellenzéki ágat megfékezni.

A legtöbbet 2012 Magyarországáról mégis az mondja el, hogy még a higgadtabb, de nem éppen jobboldali elemzők is szinte örülnek ennek a szürke, karizma nélküli, és a politikán kívül sehol sem sikeres embernek. Ma ugyanis nagy szónak számít, ha nem egy karrierista csaló vagy egy habzó szájú demagóg áll az ország élén.