A rendpártisággal szembeni ellenszenvemet az angol elitiskolák rengették meg elsőként. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik alsó tagozatban még hordtak köpenyt, felsőben azonban már nem. Így az iskolai egyenruha fogalma egyet jelentett az értelmetlen elnyomással, annak hiánya pedig a felszabadulás örömét. Éppen ezért haladónak éreztem a magyar közoktatást a megcsontosodott angollal szemben. Egészen addig, amíg valaki meg nem világította, az egyenruha funkciójának teljes körét. Nem csupán alkalmazkodásra nevel az uniformis, hanem éppenséggel előmozdítja az egyéniség kifejlődését. Aki ugyanis egységes öltözetben is képes kitűnni a tömegből, az tényleg valaki.

Ennek ellenére elborzadtam elsőre, amikor a KDNP alaptantervének azon elemeiről hallottam, melyek a hagyományos tantárgyak mellé életvezetési ismereteket is rendeltek. Családi kapcsolatok, magyar és európai identitástudat és egészséges életmód.

A kisördög (a KDNP méretben is méltó ellenlábasa) motoszkál a fejemben ilyenek hallatán. Sejthető, hogy a családi kapcsolatok a keresztény értelemben vett házasság propagálása elsősorban, némi kirekesztéssel fűszerezve. Az identitástudatot nem is nagyon kell magyarázni. A rend kedvéért az európait is beletették, a két kormánypártot elnézve idősebbek is elkezdhetik.

Szóval ezek itt ránk, illetve a felnövekvő generációra akarják erőltetni a nézeteiket a világról. Ezzel a súlyos előítélettel indul tehát az új tanterv.
Arról az aggályról nem is beszélve, hogy ki fogja ezeket tanítani. Ha ma is olyanok a tanárok, mint az én időmben (ami azért nincs olyan messze még), akkor életvezetésből vannak nagyobb szakemberek is az országban, hogy enyhén fogalmazzam kételyeimet a hatékonyságot, sőt, hitelességet illetően. Főleg, hogy túl sok felkészülési időt nem hagytak nekik.

És máris itt az ambivalencia! Cinikusan mondhatnánk, a rendszer szokás szerint csak a tervezőasztalon látszik működőképesnek. Majd lesznek alibi-órák, amit sem a tanár, sem a diák nem élvez. Éppen ezért enyhe, de múlandó undoron kívül nem hat rájuk sehogy. Ebben az esetben nyugodtan magoltathatják be a Kis Szamuráj Viselkedési Kódexet, amint a görbülő érdemjegy bekerül a bizonyítványba, az egész feledésbe merül. Nyolcadikban velünk is megvetették az Állampolgári ismeretek című könyvet, melyet azonban egyetlen alkalommal sem nyitottunk ki.

Pedig nem ártott volna. A demokrácia legnagyobb kihívása ugyanis, mennyire dönthet ugyanolyan jól két különböző mértékben informált ember. Aki még azt sem tudja, mi történik a szavazatával, annak vajon megalapozott-e a választása.

És sajnos nemcsak e téren sok a tudatlan ember. A családi kapcsolatok - elvileg legalábbis - lényegesen szélesebb spektrumban foglalkozna majd a kérdéskörrel, mint amit pár hónapja Harrach úr előrevetített.
Ahogy a korábbi cikkben már elmondtam, jobb megoldás lenne a szilárd talaj, a kiszámíthatóság, mint az iskolai propaganda. De mivel finomították az elképzelésüket, én is így teszek.

Nem lenne baj, ha legalább egyszer szó lenne a családtervezésről az iskolában például. Ahogy a családi kassza fogalmának és értelmes használatának ismeretei is megérnek párszor negyvenöt percet.
Ugyanis láthatóan nemcsak az ország közjogi kérdései jelentenek áthatolhatatlan dzsungelt sok-sok embernek.

A korábbi oktatási kormányzatok az iskolát elsősorban a tudásanyag átadásának helyszíneként látták. Ez is egy szemléletmód, mégha nem is annyira látványos az érvényesítése, mint a konzervatívé.

Nem csupán öregasszonyos siránkozás a mai fiatalokról, ha azt mondjuk, a nevelés száz százalékos szülői hatáskörbe utalása nem járt sikerrel.

A diszkóbalesetekről készített felmérés szerint, az érintett korosztály 40%-a nem tudna segítséget hívni, mert nem ismeri a mentők számát. Otthon nem mondták, fizikából meg nem tanítják...

Ami pedig a nemzeti identitást jelenti, megdöbbenten olvastam a napokban azokat a kommenteket, amelyek a Malév elbukásának örömködtek. Egy valódi nemzeti tragédia történik, és egyesek (sokak) fennhangon ünneplik!
Valami alapvetően nincs rendben, ha ilyesmi tömegesen előfordulhat.

Tehát szükség igenis lenne ilyen ismeretekre. Ami persze kapóra jön azoknak, akik kissé beszűkült világnézetük hirdetését minden körülmények között is túlzottan fontosnak tartják.

Éppen ezért kellene most disztingválni, mértéket tartani, és nem valami elavult, éppen ezért ugyanúgy kontraproduktív szellemiséget erőltetni, mint amilyen az aránytalan szabadság volt.

A legnagyobb félelmem ezzel a tervezettel kapcsolatban nem az, hogy megvalósul. Éppenséggel nagyon ráférne mindenkire egy kis nevelés. Attól tartok, hogy a hangzatos célkitűzés elsorvad. Ha esetleg el is korcsosodik, akkor a nevelés hasonlóan lejáratott fogalom lesz, mint például a reform. Pedig mindkettőre óriási szükségünk lenne.