A 2011-es évre visszagondolva egy eredmény elvitathatatlan a közélettől. Ez pedig az, hogy először életemben - 31 éves vagyok - eszembe jutott, el kéne menni Magyarországról.

No, nem komolyan, nem vagyok én olyan ugrálós-emigrálós fajta, de talán éppen ezért fordulópont ez az év. Ha már egy magamfajta félős, kényelmes ember is gondol a távozásra, akkor valami igazán nagy baj van itthon.

Persze sejtettem én, hogy a Fidesz világa nem az én világom lesz. Már többször elmondtam, miért nem passzolunk össze ezzel a párttal. Nem vagyok a célcsoportjuk. Igaz, volt idő, amikor vezérük képességeit elismertem, noha személyét sosem kedveltem.

Mostanra azonban a személyiség főbb jegyeit teljesen meghatározza a kormányzati munkát, míg a tehetség háttérbe szorult. Így Orbán Viktor és uralma szinte elviselhetetlen annak, aki másképpen gondolkodik, sőt manapság annak is az, aki csak gondolkodik.

Ma ugyanis nincs saját arca a kormányzásnak. A pozíciókba műgonddal olyan embereket választottak ki, akik a vezérnek fontosak, nem azért, mert nem lenne náluk alkalmasabb. Ha esetleg olyan szerencsénk lenne, hogy e két dolog összeforrana egy-egy személyben, akkor sincs saját hatásköre igazán.
Orbán patás személyiségének legrosszabb oldali viszont érvényesülnek az apparátus munkájában is. A döntések meghozatalának alapja az a önmaguknak megelőlegezett tévedhetetlenség, amely egyébként egy párt vezetőjének jól áll egy kampányban, a szakmai tudást igénylő kormányzati munkához viszont édeskevés, mondhatni komolytalan.

De természetesen nem ez a hatalmi arrogancia üldöz el lélekben innen, hanem azok a pszichopatikus vonások, amelyekkel a kormány (Orbán) reagál a valóságra.
Folyamatos és átlátszó hazudozás folyik. És annak ellenére, hogy folyton lebuknak, újabb és újabb hazugságokkal fedik a korábbiakat.
Az is elmebetegségre utal, hogy nem korrigálnak egy csöppet sem, hanem mindent megtesznek a valóság elhárítására.

Eszközeiknek két alapeleme az arrogancia és az agresszió.
A Médiatanácsról is csak akkor hallunk, ha az ellenzéki médiumok elhallgattátásáról van szó. A legfrissebb a Klub Rádió frenkvenciájának átadása valami noname, fiktív csatornának.
Bezzeg a közszolgálati Híradó, utoljára az MDF-kormány alatt tapasztalható hamisításról még nem foglaltak állást.
A másik gyakori stílus a pökhendi infantilizmus. Az EU és IMF delegációja hirtelen föláll az asztaltól, és a kormánypárt frakcióvezetőjének mindössze annyi a hivatalos kommentárja mindehhez, hogy biztos otthon akarják megünnepelni a Jézuskát...

Ebben a tébolyban a kreativitás kútjai kiapadhatatlanok. Az érdemi forradalmasító ötletek gazdái mellett rendre felbukkannak ismeretlen arcok is egészen elképesztő ötletekkel. A szakértelem hiánya nem jobboldali sajátosság, de azért régen nem merült föl ilyen számban és gyakorisággal ennyi populistán buta javaslat.

Mostanra már majd' minden zsákmányt megszereztek. Lehet persze óvatoskodni meg jóhiszeműsködni Szájerné Handó Tündével kapcsolatban, attól még annak puszta ténye is végtelenül aggályos, hogy a frissen kreált, főfőbírói székben a kormánypárt egyik elsővonalbeli emberének a felesége ül.
Az aggályok csillapítására felhozott érvek nem állják meg a helyüket. Egyrészt azért sem, mert nem a felvetésre vonatkoznak. Senki sem a szakmai rátermettségét firtatja Szájernének. Hanem a pártatlanságát.
Azt a választ sem fogadjuk el, hogy korábban sem volt pártatlan a főbíró. Ha így is lett volna, az nem jogosítja föl a következőt arra, hogy ő is az legyen.

De a fő baj az ebben az erőszakos nyomulásban, hogy mindenki ellenség, aki egyáltalán kérdezni merészel. Azért jó, mert a Fidesz (Orbán) mondja. Slussz.
Aki ezt megkérdőjelezi, az valójában Magyarország ellensége. Mint ilyennel szemben minden módszer megengedett.

A háttérben mély sértettség húzódik meg. Orbán Viktort 2002-ben nem választották újra. Ráadásul a teljesen piacképtelen Medgyessytől kapott ki. Ennek tanulsága azért is fájdalmas, mert a beszédhibás, határozatlan régi, szocialista bútordarab egyszerűen jobb modorúnak és kulturáltabbnak tűnt az akkor regnáló miniszterelnöknél. Orbánék elsősorban emberileg buktak akkor meg.

Ekkor Orbán megfogalmazott valamit, amely azóta is minden megmozdulásának alfája és omegája: a haza nem lehet ellenzékben. Ez a botrányos és elfogadhatatlan mondat a csírája annak, ami most zajlik. A kocka nyolc év után fordult. Ma úgy szól a szlogen, hogy aki ellenzéki, az nem része a hazának.

És, ha már kulturáltságról esett szó a hebehurgya, de úriember Medgyessy kapcsán, hát a kulturálatlanság ebben is kiütközik a mai Fideszen. Ha történetesen elfogadnánk egy ilyen diktatúrákra jellemző kijelentést, mely szerint az ellenzékiség egyben hazafiatlanság is (amennyiben persze a nemzeti oldal kormányoz), az magában hordoz valami réges-régen meghaladott nacionalizmust is. Azt az ósdi fajtát, amely más nemzeteket lenéz és eleve ellenségesnek tekint, leegyszerűsítve az érdekek bonyolult világát jogos (mienké) és jogtalan (övéké) követelésekre.

Ebből a civilizálatlanságból származik aztán minden más, amiért a Fidesz stílusa nehezen elviselhető. Az akarnokság, melynél kifejezőbb fogalmat keresve sem találnék, egy neveletlen, türelmetlen gyereket idéz, aki már a leves közben a csokitortáért toporzékol. Az ilyen gyerek végül általában - jobb családokban - egyáltalán nem kap tortát. Pedig csak ki kellett volna várnia a sorát. Ezt a fegyelmezést tapasztaljuk meg hisztis vezetőink jóvoltából. (Azért a rendes családokban egy kis okítás után jut a tortából.)
A bökkenő csak az, hogy egy velejéig elkanászodott kölyök néha egyáltalán nem ért a szóból. Pedig mindenkinek - neki is - jobb lenne, ha értene.

Persze ez a hasonlat előhívhatja a kormánypártiak elsőszámú érvét, ha külpolitikáról van szó.
Milyen alapon nevel minket Európa? Amíg ők osztják szét a tortát, addig ők mondják, mikor és mennyit vehetünk belőle.
Már hosszú évek óta meglep, mennyire nem sikerül ezt az egyszerű összefüggést felfognia a jobboldalnak. Helyette rendszeresen szó-kakaskodnak a globalizációval. Mintha ez bármire is jó lenne...

Ez nem újdonság, és mégcsak nem is hungarikum. Békeidőben van is helye annak firtatásának, hogy jól mennek-e a világ dolgai. (Nem.) De jelenleg nem a nagyképű filozofálás ideje van (nem is illik a kormányzati szerephez amúgy), hanem villámgyorsan meg kell állapodni a segítségről. Esetleg lassan fel kéne nőni, és megérteni, hogy ha azonnal nem lesz minden pont úgy, ahogy elképzeltük, attól még nem ellenség az egész világ.

Ehelyett viszont menetelnek tovább a saját elgondolásuk mentén. Egyre önhittebben, egyre bénábban, egyre cikibben.  L'art pour l'art kormányzás folyik, a mértéket, illemet és a legtöbb esetben a tisztességet nem ismeri.

És sosincs belátás vagy visszakozás; önkritika vagy szerénység. Különösen azért aggasztó ez, mert senki és semmi sem igazolja ezt a túlnőtt egót. Ez a vezetési stílus akkor is visszatetsző lenne, ha a kormányzás színvonala egyébként megfelelő lenne. (Mint hellyel-közel az előző Orbán-kormány alatt volt.)

Az eszeveszett hatalmi centralizálás egyúttal viszont le is leplezi ezt a kabinetet. Nem olyan biztosak ők a dolgukban, mint mutatják. Tudják, normál körülmények között sosem választanák őket újra.

Így viszont két kérdés maradt: Mire kell ezeknek a hatalom, ha semmi egyebet nem tesznek vele, csak hatalmaskodnak? Mikor veszik észre, hogy pont emiatt a hatalmaskodás miatt fóbiás tőlük a legtöbb épeszű ember (szavazó) ma már?