Ez most nem filmkritika, mert ahhoz azért illik végignézni egy filmet, ezt viszont képtelenség. Legalábbis nekem.

Sosem jártam Amerikában, ezért el sem tudom képzelni, hogy miért kell állandóan ezt mátrixos izét vászonra vinni. Miért érzik úgy, hogy amit látunk, az nem valóságos? Ezek persze csak költői kérdések, tényleg nem ismerem Amerikát.

Azt viszont látom, hogy ezek a filmeposzok, melyek a kérdést boncolgatják, egy-két kivételtől (pl. az Eredet vagy az eltolt végű Ember gyermeke) eltekintve, gyatrán sikerülnek. Buták, felszínesek és semmi koherencia nincs bennük, mondhatni, a saját szabályaikat sem tartják be. Pedig itt aztán szabad kezet kap a filmes: megalkothatja a saját világát. De valahogy majdnem mindig félresikeredik a dolog, és valami értelmetlen, szirupos ökörség lesz belőle.

A Viasaton éppen vetített Sziget ráadásul még valami számítógépes-játékra hajazó betéttel is büntet. Nem mondom, sok tizenkét éves fiúcska csorgatná a nyálát, ha maga irányíthatná ezeket a repülő gépeket. De ezeket 1200 robbanás/perc féle akciójeleneteket még talán ők is megunnák hamar.

A következő ilyen filmhez hadd adjak egy tippet: nekem még mindig a Tetris a kedvenc játékom. Nem lehetne, hogy legközelebb azt mutatják tíz percig - természetesen valami árnyékvilág-mesébe ágyazva - ahogy valami menő színész kis építőkockákat illeszt egymáshoz? Ez lehetne a színészi játék kifejezés vadonatúj dimenziója.