2004. december 5-én nemmel szavaztam. Elérkezett az idő, hogy elmondjam, miért.

Nem a határontúliakkal szembeni ellenszenvem miatt. Semmi különöset nem érzek a nem Magyarországon élő magyar emberek iránt, ahogy belföldiek sem egy halmaz.
A legendás 23 millió román sem rémisztett meg, mivel nem a segédmunkásszférában szándékoztam már akkor sem elhelyezkedni, egyébként is látszott, hogy ez túlzás.

Azt azonban meg akartam akadályozni, hogy olyan emberek - akármilyen származásúak is - döntsék el az országom sorsát, akik nem itt élnek, és főleg nem ide adóznak. Mert a szavazati jog nélküll a kettős állampolgárság nem más, mint gesztus. Elfogadom, hogy van, akinek ez fontos, és a pozitív gesztusok ellen sincs kifogásom, de az ellen igenis, ha ez a gesztus az én káromra történik.

A határontúliakat szokás testvéreinknek aposztrofálni. Nekem legfeljebb a féltestvéreim. A külvilághoz képest persze közelebb állnak hozzám, mint mások, de azért nem annyira, mint akikkel egy családban, egy országban élek. Sem ők, sem én nem tehetünk erről a helyzetről, én éppen ezért nem is gondolom azt, hogy nekem (vagy a generációmnak) bűntudatot kellene éreznem amiatt, hogy én határonbelüli vagyok, ők meg nem. Sem a párizsi békeszerződésért, sem az azóta történt diktatorikus tébolyok és igazságtalanságok miatt nem vagyok felelős. Nem gondolom, hogy egy gesztusnál többel tartozom nekik. Utólag már úgysem lehet jóvátenni semmit.

Nagyon rosszul esik viszont, amikor egyesek - gyanítom, nem tiszta mélymagyar önzetlenségből - azt éreztetik velem, hogy kevésbé vagyok magyar csak, mert a nemzetközi jog szerinti Magyarországon születtem. Mintha én már a nemzetnek már nem is lennék fontos, pedig én még jogilag is magyar vagyok, nem csak származásilag.

Nagyon rosszul esik, hogy vadonatúj kormánypártok, amelyek tényleg majndem minden magyar választópolgár bizalmát élvezik, elsőként a kettős állampolgárság ügyével akarnak foglalkozni. A Magyar Köztársaságnak határokon belül is számos azonnali beavatkozást igénylő gondja van. Nem baj, ha foglalkoznak a határontúliakkal is, de minimum annyi figyelmet megérdemelnénk mi, akik végsősoron megválasztottuk ezt a kormányt, hogy először a mi legégetőbb kérdéseinket vetik föl. (Azért is zavar, mert ez egy populista húzás; gyakorlati haszna nincs, de sok törzsszavazót ezzel meg lehet nyugtatni.)

Ráadásul úgy teszik ezt, amelyről pontosan lehet tudni, hogy az emberek jelentős része nem támogatja. A Magyarok Világszövetsége nevű magyarlejárató, önjelölt szervezet által kierőszakolt, politikailag teljesen elhibázott népszavazás tanulsága nem az lett igazából, hogy a magyarok a határontúli ügyet elutasítják, hanem hogy nem nagyon érdekli őket. A túlnyomó többség el sem ment szavazni.

Aki viszont nemmel szavazott, az leginkább a Magyarok Világszövetsége féle avitt-reakciós tempó ellen és a magyarság sorskérdésének pártpolitikai aprópénzre váltása ellen szavazott. Ha vannak is averziói a határontúliak jogokkal való ellátásával szemben az embernek, akkor sem ellenük szavazott. (Aki mégis, az hülye, de azokkal úgysem lehet mit kezdeni.) Ezt a bántó csúsztatást pont azok terjesztették el, akik egy perccel korábban még a nemzetlélekért aggódtak. Ők azok egyébként, akik a határontúli területeket nem hajlandóak egy másik állam XXI. századi területének tekinteni, hanem lassan száz éve fenntartják a traumát, melyet Trianon okozott. Ma is székely góbékról adomáznak ahelyett, hogy megmutatnák, a szülőföld és a haza nem feltétlenül ellentétes fogalmak. Az nem hazaáruló, akiben van lojalitás az iránt az ország iránt is, amelyben született és amelyben él. Ezért szoktam is sajnálni kissé féltestvéreimet, nagyon fárasztó lehet éjjel-nappal magyarnak lenni.

Tudom, megértem azt a politikai realitást, hogy Orbánnak oda kell dobnia kisebb-nagyobb koncokat a hasznavehetetlen KDNP-nek, addig se akarjon beleszólni a valódi kormányzásba. De egyrészt a féltestvérek nevében kikérem magamnak, hogy a határontúliak kérdését semjének elé dobható koncnak tekintsék. Olyan oktondi indokokra hivatkozva, hogy a nemzetpolitika nem külügyi kérdés. De, sajnos, a mai viszonyok között az. Sajnos nem lehetséges a határontúli magyarokkal kapcsolatos döntéseket hozni a határ túlsó oldalán lévő államok nélkül. Ez nagyon intelligens, de hatékony és határozott diplomáciai munkát igényel. Ha tetszik, ha nem, a magyar Országgyűlés nem hozhat más államok fennhatóságát érintő törvényeket. Erre még a kétharmad sem elég. Illetve hozhat, de annak következménye nem garantáltan pozitív. Ez a kockázat nem éri meg.

De ha sikerülne is megállapodni szomszédainkkal, a választójog csak olyat illesen meg, aki tényleg itt is él. Nem csak nem fair a magyarországi magyarokkal szemben, ha országuk sorsát külföldiek (az országot esetleg nem is ismerők) szavazatai torzítják. De - mint a december 5-i sokak számára gyászos népszavazás eredménye is mutatja - arra is alkalmas, hogy összeugrassza a határon innen és túl élőket. Ez pedig a legnagyobb bukás, ami a nemzetpolitikában előfordulhat. Ez ellen szavaztam.