Rájöttem, mit nem szeretek a téli ünnepekben. A kötelezőséget.

Már gyerekként sem szerettem a mikulást. Maga a figura sem volt sosem szimpatikus. Ehhez kapcsolódik egy kulcsélmény. A szüleim - nyilván más szülők hülye szokásainak behódolva - felbéreltek egy mikulást, aki történetesen az utcában lakó asztalos felesége (!) volt. A télanyó előttem rögtön lebukott, és mivel tudtam, hogy ki az, nagyon rossz néven vettem, hogy a jógyerekségről kioktatott, és ajándékmegvonással fenyegett. Ez a fajta primitív szülői trükközés a mikulással vagy Jézuskával nálunk nem volt szokás. Pláne nem tetszett, hogy ez az imposztor még itt okoskodik is nekem. Szerencsére többet ilyen ökörség nem történt mikulásozás címén, de sajnos még ma is meg kell ünnepelni ezt a számomra nem túl szimpatikus napot.

Értelmetlennek gondoltam azt is, hogy december 6-án van. Mindjárt itt a karácsony, minek ilyenkor még egy ajándékozós ünnep, miért nem inkább valamikor a rusnya januárban vagy az unalmas februárban van, amikor egyébként semmi, amire egy gyerekszív reménnyel gondolhat...?

Az iskolai mikulásokra nem nagyon emlékszem, csak onnantól, mikor már nekünk kellett műsort készíteni. Színpadi szerzőként pont egy ilyen télapóünnepségen arattam. Mivel ötödikes koromban már snassznak éreztem, hogy kiálljunk Hull a pelyhes fehér hó-t énekelni, egy karácsonyi képeskönyv alapján írtam egy kis jelenetet, amit aztán az osztály előadott az alsósoknak. Évekkel később, amikor öcséméken volt a sor, egyik osztálytársa megszólalt, nem lehetne az én darabomat előadni, az annyira jó volt...

Gondolom, nem kell különösebben finomkodó sznobnak lenni ahhoz, hogy az ember enyhe émelygést érezzen a most már Magyarországon is elburjánzó, amerikai dekorolimpia láttán. Az ízléses, visszafogott díszítés ellen nincs kifogásom természetesen, de a négyezer égős, hohohós, twistelő télapós csiricsártól nekem csak rossz érzésem támad. Az ilyenekért rajongó embereket nevezik jobber oldalon konzumidiótának, teljes joggal.

Az megsemmisítő csapást azonban a Hallmark csatorna rettenetes, giccses, szirupos karácsonyi tévéfilmjei mérik. Tíz éve hülyítik azzal a magyar nézőt, hogy angolszászosan összemossák a Mikulás alakját a karácsonnyal. Ha valaki ismer egy Doom típusú játékot, ahol kötényes, kék szemű amerikai háziasszonyokra lehet lőni, szóljon!

Éppen ezért tartom az egyik legjobb, legszellemesebb karácsonyi filmnek a Tapló Télapó (Bad Santa) című groteszk vígjátékot. (A fene essen a hülye forgalmazóba ezért a gagyi címért! Teljesen megtéveszti a nézőt.) Ilyenkor azt szoktam montani, hogy ajánlom mindenkinek, ám mégsem való mindenkinek. Csak olyanoknak, akiknek a kötelező jókedv, fennköltség és fahéjas süteményszag viszonylag hamar az idegeikre megy, továbbá az ünnepet nem formaságnak tartják, hanem az élvezetek halmozásának. Legyenek ezek akár bűnös élvezetek is.