Megtört ölelések - filmkritika

Ez a film bár minden kritikus szerint, akiket olvastam, Almodóvar részleges önparódiája, és leginkább saját magáról szól, mint bármi másról, érdekes módon nekem nagyon atipikus a rendező munkái között.

Először is, mert végre nem fél a férfiaktól, és az egy főre jutó erős nők arányát is sikerült jelentősen visszaszorítania. Sőt, mintha kissé haragudna a szívének oly kedves Penélope Cruz által játszott karakterre, aki csak látszatra erős nő. Egyrészt többszörösen csúnyán elbánik vele, másrészt nem hízelgő az, amit végig sugall róla.

A szépséges és szenvedélyes Lena ugyanis - mit szépítsük - egy kurva. Utalnak rá, hogy régebben tényleg az volt. Aztán a feszültség két erős és hatalmas férfi között gerjesztődik: az egyik a film producere, akivel Lena kvázi-házasságban él (igaziban is élne, csak Lena nem akarja), a másik a film rendezője, a nő szeretője.

Nem tudom, csak nekem tűnt-e így, de a nő vonzalma a rendező iránt eleinte nem romantikus természetű. Lenának egyetlen álma van, hogy híres színésznő lehessen, de sajnos nincs meg benne a kellő tehetség. (Cruz remek, ahogy a filmben forgatott vígjátékban ügyetlenkedik, és olyan mesterségesen játszik, hogy az már fájdalom. A legjobb Jennifer Aniston paródia.) Ahogy nagyon machós Mateót is elsőször csak a vadászösztön hajtja, egy ilyen jó nőt a maga fajta erősen középkorú donjuannak be kell cserkésznie.

Aztán pechjükre tényleg egymásba szeretnek. Mert az öreg producer, aki valószínűleg tényleg szereti egykori, ifjú titkárnőjét, meg tudná bocsájtani, hogy a csajszi félrelép. Bár majd' belepusztul a féltékenységbe, sokáig csak gyűjti a bizonyítékokat, de egyúttal győzködi is magát, hogy talán az egyértelmű mégsem az, aminek látszik... De amikor az imádott nő undorral nyilatkozik az öreg férfival töltött pásztorórákról, akkor fordul a kocka. Tévedés azt gondolni, hogy a chilei üzletemberből a féltékenység hívja elő az állatot, az csak felébreszti; a mélységes fájdalom és csalódottság az, ami miatt elveszti a fejét. Borzalmas érzés szembesülni azzal, hogy a szeretete és a szerelme nem csupán viszonzatlan (mert ezzel valószínűleg tisztában van), hanem szó szerint hányást vált ki Lenából. Ehhez képest bosszúja minimális, lényegtelen, nem is magánéleti. Csak a szörnyű, véletlen baleset miatt tűnik ő szörnyetegnek. A szerelmespárt ért katasztrófa nélküle is bekövetkezhetett volna.

Mateo a baleset után már csak Harry Caine-ként, írói alteregójaként létezik, mert valódi, rendezői énjét halottnak tekinti. A környezete ezt valamilyen mentális zavarnak hiszi, pedig teljesen igaza van. Mateo tényleg meghalt, bár a baleset csak a határozott pontot tette az i-re. Amikor Mateo és Lena elmenekülnek a dühödt férj elől, vége szakad az addigi művészéletnek, a madridi "sztárságnak", ahogy az is nyilvánvaló, Lena első filmje egyben az utolsó is, férje el tudja intézni, hogy soha, sehol ne kapjon többet szerepet. Egy darabig persze kitartanak a mézeshetek, de az is biztos, az ő kapcsolatuk is hamar megromlott volna. Mert szép dolog a szerelem, de egyikük sem ilyen életről álmodott.

A filmnek itt vége is lehetne, eddig ugyanis egész jó - a történet apróbb - nagyobb banalitásait ellensúlyozza a jó szerkesztés, a borotvaéles képek és persze a kiváló játék. Kellemes, izgalmas, izgató hangulatú film - eddig. De sajnos Almodóvar itt megrogyasztja a film struktúráját, és bár mint információ fontos, de mint jelenet pocsék, amikor az örök barát, Judit elmeséli, mi történt Madridban, amíg a szerelmesek a tengerparton "bujkáltak". Hiába jó a feszültség fokozása, egyszerre túl sok, amit Judit elmond. Aránytalan az egész. És az első ránézésre bénának látszó kerettörténetről (a betegeskedő Diegót szórakoztatja vele Harry) így bizonyosodik be, hogy tényleg béna. Az öreg mester hosszan időzik a romantikán, a B-kategóriás vígjáték forgatásán történteken, Judit drámája meg öt percben le van zavarva. Pedig nem az a dráma, hogy a fiatal pipi megcsalja az öreg kitartóját, hanem az, hogy ezért az elhibázott lépésért hányan fizetnek nagy árat. Határozottan meglep, hogy Almodóvar ezt nem tudta érzékletesebben megmutatni.

Nem értem továbbá, mi szükség volt a meleg vonalra. Semmi. Kár, hogy Almodóvar más konfliktust nem tud elképzelni apa és fia között, mint ezt. A meleg fiú karaktere nagyon fontos, de teljesen elhibázott. Ő a kulcsa majdnem mindennek, pedig szinte alig szólal meg, alig van jelen. A jelen eseményeit is az ő felbukkanása indítja el, a lelepleződést is ő készíti elő videofelvételeivel és végül, a balesetnél is fontos a jelenléte. Azt írják az okosok, hogy rajta keresztül Almodóvar kicsit magán nevet, de akkor miért terheli meg a karaktert ilyen sorsfordító mozzanatokkal?

Hogy a film vége teljes csőd legyen, még beletették a drámák jolly jokerét, az "Én vagyok az apád." - felismerést. Ami mulattató, hogy a fiú ezt kb. olyan lezseren kezeli, mint ahogy az ilyenből már túl sokat is látott néző. Ennek a bejelentésnek sincs sokkal több értelme, mint a kötelező buzizásnak. Semmit sem befolyásol, szerintem semmi jelentősége sincsen.

A film végül azzal zárul, hogy szegény Mateo feltámad. Harry, miután megtudja az igazságot, vagyis Judit igazságát, amely túlzottan már nem izgatja, újra nekiül utolsó filmjének, hogy elkészítse a rendezői változatot.

Hagyta volna Mateót mindenki, Judit is, Almodóvar is, békében nyugodni! Inkább csinálták volna meg Harry a film elején forgatókönyvként felmerülő ötletét Arthur Miller letagadott fiáról, sokkal érdekesebb lehetett volna, mint ez a rétestésztává nyújtott, túlspilázott sztori.

Értékelés: 6/10 - A színészek jók voltak, mint Almodóvarnál mindig, nem ők tehetnek róla.