Már hosszú ideje megérdemelné az a pár ember, aki még jár ide, hogy hetente olvasson két - három szöveget, megtudja, mi történik éppen.

Nem kifogásképpen mondom, mert nem ez az oka a blog lassulásának, de negyedik hete felújítunk. Két helyiségben zajlottak a munkák: a fürdőszobában és az én szobámban. Ezeken a helyeken viszont szó szerint földig rombolták az egészet. A csöveket is kicserélték a falban, úgyhogy nemcsak szép lett, de biztonságos is a hát fele. A többihez még gyűjtjük a pénzt és az energiát, most ezek voltak a legsürgősebbek. Az már biztos, hogy sohasem fogok építkezni, már ez is eltúlzott macera volt nekem.

Pedig sokszor otthon sem voltam. Mivel én a teljes felújítás alatt dolgoztam, és pont azok a feltételek nem voltak biztosítva, ami ehhez kell (tisztálkodás és alvás), hét közben a nagynénémnél laktam Budán. Hétvégére rohantam haza, otthon "megjelenhetek" közepesen piszkosan is. Nyilván életképtelen vagyok, de nekem a lavórban való mosakodástól nem lett tisztaságérzetem. Jó dolog bepiszkolódni amúgy (pl. horgászat közben), de csak abban a tudatban, ha aztán úgyis zuhanyozás lesz a vége.

A nagynéném ambivalens érzéseket vált ki belőlem, mióta élek. Mert amilyen egyszerű gondolatok születnek meg a fejében, amelyek azért rendesen közöl is, annyira összetett személyiség. Gyerekkoromban féltem tőle, mert türelmetlen volt, és mindenért ordított. Később jófejnek tűnt, de csak átmenetileg. Mostanában leginkább sajnálom. Hatvan múltával egyedül él, szar nyugdíja van, de éhbérért, feketén dolgozik mellette. És az egyedüllét nem neki való, rettenetesen szenved tőle. Azt hiszem, rá mondják, hogy jobb sorsra lett volna érdemes, ha... És akkor itt jönnének az okosságok, egy másik ember életének az értékelése.

Már előre tartottam a vele való élettől. Engem kétség kívül szeret. Nem csoda, mert bár egyikünk sem szívesen ismerné el, de eléggé hasonlítunk egymásra. Ezt egyébként 10 éves korom óta érzem, de nyilván rásegített az is, hogy a szüleim szemében mindig ő volt a negatív bezzeg rokon. Csak ilyen ne legyél, kislányom!

Nyilván ők is érezték a hasonlóságot, ezért mondták. Mert az öcsémnek például sosem.

Az első héten csak "ismerkedtünk" egymással, alapvetően nem utálok vele lenni, bár sokszor nem könnyű. Aztán az első hét szombatján eltörte a vállát emberbarát városunk egyik kiváló járdáján elesve. Az azt követő hét elég rossz volt. Nem is a pátyolgatás miatt, az meglepően egyszerűen ment. Hanem azért, mert végig rossz kedve volt a baleset miatt, és ha neki még rossz kedve is van, az a vég. Akkor azon gondolkodtam, valahogy meg kell oldani, hogy hazamehessek, az a hét volt a legrosszabb.

Múlt hét - amibe végülis úgy fogtam bele, hogy az utolsó - valahogy elrepült. Szombaton végleg befejezték a fürdőszobát, szép lett, jó lett. A legfőbb változás, hogy a kád megszűnt, helyette viszont végre zuhanyfülke várja a felfrissülni és megtisztulni vágyókat. De a wc is új, a csempék és a padlólapok is. Tényleg szép munka volt. Gyorsan, az árajánlat keretein belül, szépen csinálták meg a mesterek, nem is gondoltam volna, hogy ilyen még van.

Hétvégén a parkettás dolgozott serényen a szobámon. Ki nem cseréltettük azért a parkettát, de újracsiszoltattuk és lakkoztattuk. Mostanra szárad meg, de mivel az új ágyam holnap érkezik, még egy utolsó éjszakát Budán töltök. Saját keverékemmel készített melegszendvics lesz a menü nagynéném kérésére. Két hete a sötét napok egyetlen örömsugára volt ez az Amál féle kaja. (El kell áruljam, ez a melegszendvicskrém csak részben a sajátom, a lényegét az apámtól lestem el.) Jó kis búcsúvacsora lesz, mondta a nagynéném tegnap. Búcsúvacsora? Nem megyek messzire, és szerintem vasárnap találkozunk is.

De értem én egyébként. Neki a velem töltött legszarabb idők is jobban teltek, mint bármilyen egyedül. Ahogy Dr. House nevű barátom kicsit más kontextusban sokszor mondta, szegény ember vízzel főz. Hát igen, van olyan foka a magánynak, ahol még egy amálféleség is hiányzik, ha elmegy. (Mert azt jól sejti, hogy egyhamar nem töltök nála három hetet egyhuzamban. Bár azt már eltökéltem, hogy gyakrabban látogatom.)

Most már egész jól van a válla is, könnyedén mozog. A lábán lévő jumbo zúzódás is felszívódott (vittem neki fekete nadálytő-krémet). Szerintem boldogul egyedül is, de azért látogatjuk majd rendszeresen. De az már nem olyan lesz! Nem olyan, mintha ott lakna vele valaki.

Furcsa, hogy ez jutott eszembe, de ez a három és fél hét is csak megerősítette bennem, hogy soha sem szeretnék megházasodni. Még akkor sem, ha a nagynéni kívül esik a potenciális jelöltek körén. Nekem nem hiányzik az, hogy egy fárasztó nap után nyaggassanak, meg ne csinálhassam, amihez kedvem van. Épp eleget kell a munkahelyemen alkalmazkodni, és én nem igazán szeretek mások kénye-kedve szerint létezni. Ennek semmi köze a szeretethez, mert megértem én, hogy semmi rossz szándék nincs emögött, és nem is rovom neki igazán föl. A szituációt nem bírom. És ha ez egy születésemtől fogva ismert rokonommal sem működik, hogy működne egy vadidegennel? Mondjuk, egyelőre még nem kellett felvennem egy asszisztenst, aki napi 8 - 10 órában a házassági ajánlataimmal foglalkozik...

Biztos hülye vagyok, de kicsit én is sajnálom, hogy vége. Magam sem gondoltam volna, hogy ezt mondom. Még egy hete sem. De felteszem leginkább azért van ez, mert most már tényleg csupán órák kérdése, és teljesen hazaköltözhetek. De addig még túl kell élnem a ma estét. A nagynéném annyira elszomorodik egy-egy vendégeskedés vége miatt, hogy önkéntelenül is elront mindent negatív energiáival.

Még hévezem egyet oda és holnap reggel vissza Csepelre (az nagyon jó!), aztán jön az újabb feladat: be, ill. visszarendezni a szobámat.