Ezentúl, ha megkérdeznek, mi a foglalkozásom, a fene sem fog termékmenedzsert mondani. Lábtörlő vagyok ugyanis. Nem egy szép otthon, kedvesen giccses Welcome feliratú lábrötlője, hanem valami tanya bejárata előtt ázom a sárba és a szarban, ezután a hét után legalábbis így érzem magam.

Pár napja a könyvelésben van valami zűr. A könyvelő, aki egy rettenetes idióta, nem érti. Ezt nem is csodálom, de nem igazán értem, hogy miért nekem kell megkeresnem a hibát. Azért pénteken csak elírásokból összejött 1,9 millió forint... Ezzel nyomasztanak már lassan két hete, természetesen azzal a prekoncepcióval, hogy mi, termékmenedzserek, toltuk el. Lehet. De a könyvelést akkor is a könyvelőnek kell rendben tartania.

Szerdán izgalmas nap volt: új terméket kezdtünk gyártani. Hosszadalmas bénázás után estére megszülték a rendelt mennyiséget. Értelemszerűen egy prototípus esetén még nincs alapanygból nagy alapanyagkészletünk, ezért azt találtuk ki, amíg minden beállítás a helyén van, másik anyagot használjunk. Ezt én ráírtam a gyártási utasításra, amelynek betartása a munkásoknak kötelessége. Amikor reggel mentem be, volt egy később beigazolódó megérzésem. Persze, hogy a szűkösen rendelkezésre álló anyag volt a gépben. Mondtam, cseréljék ki, mutattam is nekik a lapot. Szó nélkül kicserélték. Amikor a főnököm megtudta ezt, csapot egy (szerintem) eltúlzott balhét. A fiúk azzal védekeztek, hogy én utólag írtam rá, ezért nem tudták. Ez sajnos nem volt igaz.  Gyáva, gerinctelen banda! Ők voltak - ismét - figyelmetlenek, de én nem szóltam. Amúgy, ha utóbb írtam volna rá, akkor is kötelező lett volna, a gyártás reggelén ugyanis már ott volt.

És hogy a hét szépen záruljon, pénteken meghallgathattuk Béla bá' újabb épületes meglátásait a megfelelő hozzáállásról. El tudtam volna küldeni a p*csába, de annyit nem ér nekem azért, inkább leírom. A történet úgy kezdődött, hogy kolléganőm sötét vevője képtelen ötlettel állt elő. Három óra után bejelentette, hogy neki abban a pillanatban kell valami, szervezzünk fuvart. Ennek a menete az, hogy hétfőre kérünk egy autót, du háromkor már senki sem tud egy kamiont - pláne részrakományra - elővarázsolni aznapra. Vagy, ha tudna is, nem éri meg. (Ugye a részrakomány mellé kell még más áru is, különben az egészet kell fizetni.)
Szóval a kolléganőm nemet kellett mondjon a vevőnek. Azért talán az az előzmény is érdekes, hogy a kedves vevő az azt megelőző három napon napi háromszor változtatgatta az igényét. Teljesítettük volna a kívánságát, ha időben szól.

Mondtam a kolléganőmnek, hogy ezt nem is tudtuk volna megszervezni. Erre a nagyokos elkezdett okítani. Először is, hogy rossz a hozzáállásunk. Mert a vevő a legfontosabb, mindent meg kell tenni érte. Ez végtelen igazságtalan volt. Mindketten rugalmasak vagyunk, a fent említett szerdai gyártás miatt is kellett túlórázni, persze semmit sem kapok érte, szóval jófejségből maradtam jóval a munkaidőm lejárta után. És ez nem kivételes dolog. Más és más okokból hetente egy-kétszer előfordul, és én egy szó nélkül természetesnek véve kivárom a végét, akármeddig is tart.

Nem panaszkodásképp írom, mert tudomásul vettem, néha elnyúlik egy-egy nap, általában nem rám kell várni. Mint mondtam, ezért nekem egy fillérrel sem fizetnek többet. Cserébe viszont elvárom, hogy legalább becsüljék meg a dolgot. Például azzal, hogy amikor egy irreális kérést elutasítunk, nem támadnak rá az emberre azonnal mondván, rossz a hozzáállása. Mindenféle kritikát meg lehet fogalmazni, de az elkötelezettségemet nem engedem megkérdőjelezni! Természetesen én is azt gondolom, hogy minden a vevőkért történik, de a józan ész határain belül. Nem ígérhetünk meg olyat, amit nem tudunk teljesíteni.

Aztán jött a mártír-műsor, hogy ő mennyit dolgozik. Kár, hogy hiába. Leginkább azért kell sokat az irodában ülnie, mert végiggondolatalnul dolgozik, egyátalán nem hatékonyan. Mindig másfél órával később érkezik, rengeteg hülyeséget pofázik, és azt se tudja, milyen nap van általában. Az szép, hogy azért megcsinálja, amit kell. De az nem érdem, hogy neki azért nyúlnak bele az estébe a napjai, mert szarakodik. (Ez a kiselőadás is negyven perc volt.)

Azt sem vette figyelembe, hogy más 12 órát ülni a gép előtt, mint mondjuk ugyanez a targonca ülésén. A targoncásunk kiváló munkaerő, de nem várható el tőle, hogy minden nap 10 meg 12 órákat dolgozzék, főleg, hogy szólt, pénteken csak két órával tovább tud maradni a munkaideje letelte után. Riposzt:  de ki is fizetjük neki a túlórát. Még szép! Ez a minimum.

Komolyan mondom, mintha nem dolgozna 40 éve a gyárban! Egy üzem működtetése nem csettitntésekkel megy, hanem tervszerűen. Nálunk így is állandóan felrúgják a terveket - pont a vevők miatt - akkor legalább azt lássa be, amit tényleg nem lehet. Leginkább azért, mert nem rajtunk múlik.

Ja, azért annyit még fontosnak tartok, ezen a kiszállításon semmi sem múlik, hétfőn délre megkapják az árut. A vevő részéről is csupán egy futó ötlet volt szerintem. Fél órával később már egész mást akart volna. Nem is csinált belőle gondot.

Általában a vevők sokkal lazábbak és megértőbbek, mint ez a fafejű. Úgy látszik, ők vannak olyan intelligensek, hogy megértik, hogyan működik egy üzem. És csak akkor ragaszkodnak valamihez, ha tényleg nem lehet másképp.

Ki nem állhatom az ilyen igazságtalan kioktatást, és bár szeretem a munkámat, rossz érzéssel megyek be hétfőn, mert akkor is majd ezt az alakot kell hallgatnom egész nap, és félek, hogy egyszer elveszítem a türelmemet. Akkor megmondanám, hogy nem azért kevés a vevőnk, mert nem állunk jól hozzá a dolgokhoz a kiszállításoknál, hanem mert az értékesítési igazgató ahelyett, hogy a vevőket hajkurássza, a kollégáinak beszél lyukat a hasába, és még igaza sincs.