Mindig nagyon szórakoztatott az a tény, hogy angolul az iskolaigazgatót headmasternek (is) hívják. Bár nyelvészetileg értelmetlen, az angol nyelvhez méltatlan gyermetegség lefordítani a szót elemeire bontva (vö. fejmester), mégis főleg annak fényében vicces, hogy nekünk a gimnáziumban az igazgató tartotta az angolórákat.

Igaz, ő csak később csatlakozott, mert eredetileg kissé gonosz humorú, életművész felesége kezdte. Aztán amikor az igi is csatlakozott, a művésznő már csak ritkábban jött be.

Kedélyes órák voltak ezek, de páran tényleg megtanultunk angolul. A legjobbak még érettségi előtt letették a középfokút a Rigóban (akkor még nem lehetett máshol). Ennek legnagyobb előnye az volt, hogy többé csak akkor mentünk be angolra, ha úgy gondoltuk, nem volt kötelező. Negyedik végén a reményteleneknek már nem is tartottak órát, igazán abszurd megoldást talált ki nekik az igazgató: klasszikus magyar filmalkotásokat vetített le nekik (Körhinta, 80 huszár, Így jöttem stb.). Gondolom, kárpótlás jelleggel, ha már nem tanultak meg angolul, legalább ismerjék a magyar film nagyjait.

Akkori legjobb barátommal beültünk a rossz padsor végébe (mert ott volt árnyék), és onnan figyeltük az eseményeket. Rengeteget röhögtünk, mert az angolórák hangulata rendkívül széles skálán mozgott, mindenre hasonlított, csak nyelvórára nem.

A feleség piszokjó tanár volt viszont, azt hiszem, tanulói pályafutásom egyik legintelligensebb és legtehetségesebb oktatója. Bár első évben nem szerettem túlzottan a kissé szarkasztikus stílusát, később megszoktam és megkedveltem.

Bár nem feltétlenül ide kapcsolódik, de az iskola bánhatja, hogy nem vigyáztak rá, mert ma már nem ott dolgozik.

A Fejmester viszont az egyik legnagyobb pózőr volt, akivel valaha találkoztam. A Modoros blogban külön rovatot lehetne neki nyitni. Minden egyes óra úgy indult, hogy nagy ledületesen elkurjantotta magát: Is anybody absent today? Megint nekiütközünk a blog határainak, az a hangsúly leírhatatlan.

Rendszeresen hosszasan nézett ki a távolba az ablakon át az állát vakargatva.

Általában fordítási feladatokat csináltunk vele. Kiosztott egy lapot, és azt otthon le kellett fordítani. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy én a Moby Dic szótárral lefordítottam, aztán fénymásoltuk. Egyszer meg is jegyezte, hogy milyen érdekes, mennyire egységes a megoldás... (Majdnem bepisiltem.)

Szerencsére hamar leszokott a fonetikai jelek bemagoltatásáról. Életem egyetlen angol egyesét egy erről az erőltetett hülyeségről szóló dolgozat miatt kaptam. (Egyedül angolból és énekből voltam végig ötös, de ettől még nem én vagyok a Beatles.)

Néha rájött a mesélhetnék. Ilyenkor saját katonatörténeteivel, ritkábban viccekkel ütötte el az időt. Természetesen magyarul.

Beszélni egyébként is szeretett, egyik legfontosabb igazgatói feladatának a lelkesítő - elgondolkodtató beszédek elmondását tartotta. Mindig fölkészülten beszélt a maga régimódian elegáns stílusában. Mindig röhögtünk rajta, mennyit gondolkodhatott, amíg mindez eszébe jutott.

Miért írom most le ezeket? Mert rábukkantam valamire a Sztaki szótárban, melyet, úgy látszik, az igazgató úr is szerkeszt. Aszongya: tanévzáró ünnepély - speech - day, vagyis a beszédek napja. Igen, ez biztosan ő volt, a mi jó öreg Fejmesterünk.