Nem mondhatnám, hogy Reckl Amálként rosszul érzem magam a bőrömben, és az is üres pózoklás lenne, hogy ez mekkora eredmény. Nem hosszú évek kemény munkája révén tanultam meg szeretni vagy legalábbis elfogadni magam, hanem ez valahogy mindig adott volt, persze nagy-nagy hullámzásokkal. A héten is kitöltöttem egy online EQ (érzelmi intelligencia) tesztet, és ugyanannyi pont jött ki arra, hogy túlságosan kicsi az önbecsülésem, mint arra, hogy túlságosan sok.

Amellett persze, hogy az ilyen teszteket a helyükön kell kezelni, így nem szabad őket túl komolyan venni, ez kivételesen egy nagyon pontos eredmény. Mert bizony ez a szélsőségesség alapvető jellemvonásom. Az önbecsülésbeli apály - dagály teszi elviselhetővé saját magam számára a temperamentumomat, azt hiszem, egyúttal megvéd a megőrüléstől. Egyelőre. (Na ezek kigondolása már nem jött magától.)

Szóval nekem nem rossz Amálnak lenni, mégis van két karakter, akik mint ikonok elég vonzóak számomra. A szélsőségesség nevében a világ két végén állnak persze: Bob Dylan és I. Erzsébet.

I. Erzsébet iránti rajongásomat a róla szóló film indította el. Elizabeth sorsa annyira sokrétű, annyira érdekes pszichológialag, hiába foglalkoztam megfejtésével számos órán át, még mindig újabb és újabb aspektusokat találok.

Kevés ennyire ellentmondásos történelmi alak van. Nem politikai szempontból, mert Anglia aranykorának programját következetesen valósította meg. Hanem a magánember minden személyes igényének visszafojtása miatt. Elizabeth számomra a kötelesség, a fegyelem és az alázat mintaképe. És különösen csodálatra méltó, hogy mindennek árát kizárólag ő maga fizette meg. Az uralkodás terhével járó feszültségek feloldása érdekében nem kínzott senkit hóbortjaival. Erős és pompázatos. Közben pedig nagyon magányos a szó összes értelmében.

Az önbizalomtól kicsattanó időkben szívesen ábrándozom az elizabethi életről. Duty first, self second. Főleg arról a pszichikai erőről, amit neki tulajdonítok. A küldetéstudat már gyerekkoromban is fűtött. Emlékszem, amikor állatorvos akartam lenni, akkor már láttam magam előtt: Szt. Amál, az állatok védőszentje. Naja.

Aztán máskor meg csak a fiatal Bob Dylan szeretnék lenni. Továbbra sem akarok (túlzottan) pózolni, nem állítanám, hogy Dylan zenéje nagyon közel állna a szívemhez. Talán leginkább a Travelling Wilburys. De az a Bob Dylan, aki engem vonz, az a csúnyácska, apró, sunyi szemű, szájharmonikás torzonborz, ahogy a világ megismerte. Elképzelem, ahogy behúzott nyakkal, fekete szövetkabátban sétálok végig a reggeli, csípős levegőjű utcákon. Látszólag maga Mr. Közöny, lazán, nyugodtan. A lelkemben meg a legszebb eszmék dúlnak: verseket fonok a békéről, a faji egyenlőségről. De -sok más külvárosi költővel ellentétben - én meg is éneklem, ki is állok. És kicsit meg is váltom a világot, még a Beatles is csak tátott szájjal nézi, amit csinálok.

Bob igazi népi hős. Nem belecsöppen a trónba, mint Erzsébet, hanem megszünteti a trón fogalmát, nem hisz az ilyesmikben. De ezt is csak lazán, azzal, hogy nem érdekli. (Az más kérdés, hogy belecsöppeni valóban nem nehéz, de aztán ott maradni és az ország történetének legnagyobb uralkodójává válni, na az is valami.)

Bob és Elizabeth nagyon távol áll egymástól, és néha ezzel, néha azzal cserélnék. Persze csak egy póz erejéig. Az én erőmből sokkal többre nem futná.

De van remény, mert már volt olyan, aki mindakettő bőrébe bújt. Szép volt, Cate!