Egy holland művésznő megjelentetett egy könyvet, amelyben azokat az e-maileket gyűjtötte össze, amelyeket reakcióként kapot egyik alkotására. A mű: Tinkebell kitekeri beteg macskája nyakát, és válltáskává preparálja az állat tetemét. Erre a "csodálatosan" merész, előremutató és magvas gondolatokat hordozó akcióra a világ felháborodással válaszolt, a sok e-mail között persze nem maradtak el a névtelen gyűlölködések sem. Illetve - és ez a könyv érdekessége - a névtelenség csupán illúzió, mert a művésznő és főleg barátnője különböző, a neten ingyenesen és legálisan hozzáférhető eszközök segítségével kiderítette a gyalázkodók kilétét, és a szépen megfogalmazott gyűlölettirádákat névvel és fényképpel illusztrálta.

A művésznő egyébként megszállottja ennek a témának. Különböző állatkínzó mutatványaival arra akarja fölhívni a közvélemény figyelmét, hogy az emberek milyen képmutatóan állnak az állatokhoz. A kis kedvencek halála mély felháborodást vált ki, míg az ipari mennyiségben elpusztított állatok iránt senki  sem érez szánalmat(vagy csak nagyon kevesen).

Ennek jegyében a hölgy már több mint száz állat szenvedését okozta. Egyszer azzal fenyegetőzött, hogy 60 élő csibét ledarál, hogy figyelmeztessen a tojástermelés embertelen módjára. Máskor 100 hörcsögöt akart taposómalomba terelni, de ezt a rendőrség megakadályozta.

Az ipari szintű állattenyésztés persze nem éppen emberbarát vagyis állatbarát, de azért ebben az egész akciózásban van pár rettentő képmutatás. Egyrészt kicsit vad ötlet állatok megölésével tiltakozni állatok megölése ellen. Másrészt az ilyen akciók értelme és hitele számomra mindig ott vész el, hogy semmi konstruktív nincs benne. Arról nem készít látványos performance-okat a művésznő, hogyan kellene emberszerűen bánni a haszonállatokkal. Képességeiből neki - és a többi felemelt mutatóujjú médiaprófétának - csak a protesztre, a sokkolásra futja. A kreativitása csak addig terjed, hogy beszóljon. Mit beszóljon? Beordítson, mint valami hisztis hülyegyerek. Aztán meg csodálkozik, ha a haszontalan, perverz hülyesége ellenérzést és utálatot vált ki az emberekből.

Mert - és talán kissé beszűkülten leegyszerűsítem a kérdést - élelmiszernek feldolgozni egy kifejezetten ebből a célból tenyésztett állatot még mindig sokkal normálisabb dolog, mint akcióművészet címszó alatt kínozni és megölni őket. Az már csak mellékes, hogy én az ilyesmit nehezen tudom művészetnek tekinteni. Legfeljebb l'art pour l'art értelemben. Időnként rendeznek egy-egy ilyen médiahacket, amelyből annyi van, hogy már semmi hatása. Illetve - mint a macskatáska esetében - a hatás nem az, hogy az emeberek magukba szállnak, elszégyellik magukat és holnaptól mindenki szuperbio és szuperetikus lesz. Hanem épp ellenkezőleg, a művésznőt egy gonosz, szívtelen dögnek tartják, aki a message érdekében értelmetlenül okoz szenvedést állatoknak. Hiába van (lenne) igaza, attól még nem sikerült elérnie azt, amit akart, mert az ilyen fajta okosítást az emberek elutasítják.

A könyvvel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Egyrészt nyilvánvaló: a könyvet pénzszerzési céllal adták ki. A mocskolódás sajnos az internetes nyilvánosság velejárója, az arctalanság pedig valóban elősegíti azt, hogy a gyűlölködésre hajlamos emberek kevésbé fogják vissza magukat. Ez ellen semmit sem lehet tenni, és valószínűleg nem is kell. A gyakorlott internetező többé-kevésbé meg tudja magában szűrni, hogy mely vélemények számítanak, és melyeket írta vélhetően olyan ember, aki csak szemétkedni akar.

Ezzel együtt az ötlet nem rossz. Kicsit gonosz, de nem rossz. Mert bár az ilyesmi nem fogja megakadályozni a gyűlölködőket, de azért néha nem árt szégyenfalat állítani a legdurvább túlkapások ellensúlyozására. Egy ilyen könyvben ugyanis névvel és képpel szerepelni a "Nyírd ki anyádat is és csinálj belőle pénztárcát!" féle frappáns ötlet szerzőjeként azért meglehetősen kellemetlen. Dehát akkor nem szégyellte magát az ötletgazda, amikor begépelte és elküldte ezt az e-mailt.

A könyv egyik nagy tanulsága a szerzők szerint, hogy a legerőteljesebb szövegeket elkövető bunkók általában exhibicionisták: rengeteg nyomot hagynak maguk után a neten, sok fénykép, mindenféle részletes leírás olvasható az életükről.
Amit viszont hiányoltam, az a megállapítás volt, hogy azok az emberek, akik egy cicát ilyen mélységesen sajnálnak, milyen kegyetlenül agresszívak a művésznővel szemben. Persze csak verbálisan. (Azért a halálos fenyegetés nem tréfa.)

De azért van egy ezen túlmutató tanulság is, melyet egyébként nekünk, bloggereknek sem árt fejben tartani: aki szelet vet, vihart arat. Ha valaki csinál vagy ír valamit, azt véleményezhetik, ki így, ki úgy. De ahogy már mondtam, kell egy kis intelligencia és persze tapasztalat ezen reakciók kezelésére.