Prózai okai vannak az újabb "hosszú" hétvégének. Egyszerűen nem volt sok kedvem blogolni. Tegnap már úgy jöttem be, hogy most aztán kiírom magamból a húsvétot, a bizalmatlansági indítványt (melyet a blog két beltagja és legfontosabb kültagja személyesen nézett meg a tv-ben élőben kedden) és persze minden egyéb megfigyelésemet. De sajnos a technika közbeszólt. A számítógépesek a tűzfalat buzerálták, úgyhogy újabb területekről szorultam ki, például a Velvet Intimate & Swinsuit címkét kapott és elérhetetlen tegnap óta. A Tejben vajbanért kár. Bár megnéztem volna Szabó Eszter matyó tetoválásait közelebbről. Nem vagyok egy tetkó-fan, de ennél nagyobb marhaságot, minthogy valaki magára "hímezteti" a színes virágokat, nem nagyon láttam ebben a műfajban.
De elkalandoztam, a tűzfallal való ügyeskedés meg, gondolom, az egyébként is kiváló blogmotor összjátéka révén nem tudtam belépni ide, vagyis a posztszerkesztőbe. Már azt hittem, vége a szép időknek. Amúgy is motoszkál bennem egy ideje, hogy bedobom a törülközőt. Eléggé unom már a viaskodást a szellemi kiscsoportosokkal, meg pláne azokkal, akik annak tettetik magukat, csakhogy belémköthessenek.

Most viszont - ahogy ez az írás is bizonyítja - sikerült belépni, remélem, ez az állapot marad, és a blog, no meg személyem ellenségei csalódnak. Tudom, néha csitítanak, hogy ez nem nekem szól, és sokáig így is volt. De most már egyre - másra tapasztalok személyem ellen irányuló támadásokat, itt is, máshol is. (És ez persze nem pontos. Szó sincs itt személyes ügyekről, hiszen még az ide szokott ócsárló sem ismer.) De azért akadnak még klasszikus trollok is bőven.

Itt van rögtön Pontilyen barátom hétfői címlapjának esete. Ponti írt egy kifejezetten humoros, jópofa szöveget Asterixről és a pozitív nacionalizmusól. Üdítő volt olvasni, mert bár politikai (vagy inkább társadalmi) témájú szöveg, mégsem sablonos.
Az Index rátalált, és kitette a címlapra. Kell-e további taglalás? A sima hülyéző trolltól a sólyomszemeken át (akik, ugye, azért szólnak hozzá, hogy kijavítsanak valami lényegtelen hibát) a fekete öves gyalázkodókig mindenki megjelent. Olyan szívesen beszélgettem volna erről a dologról, mert évekig nemzeti érzés - deficitben szenvedtem, most meg - nyilván öregszem - úgy érzem, azért jelent valamit, hogy ebben az országban születtem. (Továbbra sem érdem vagy szégyen, de nem lényegtelen.) Ponti ezt írta le tüneményesen, de az ember kedvét szegik a debilek, akik csak baromságokat képesek írni.

Másik nagy dilemmám a Fika - Reckl Amál együttműködés sorsa. Amikor kb. egy éve rászoktam a Fikára, még a pozitív irigység dolgozott bennem. De jó lenne ilyen blogot írni, sőt magát a Fikát írni! Aztán csodák csodájára ez a kívánságom teljesült, és pár hónapig egész jól ment a dolog. Aztán egy ideje már csak döcög. Nem tudom, miért. Illetve elismerem, nem vagyok már olyan aktív, mint régebben, és ez sajnos Rékucra is igaz. A barátaim nem szeretik a Fikát, a testvérem például el sem olvassa az ottani írásaimat. Sajnos - és ezt legjobb, ha mi valljuk be -  a színvonal már nem a régi. És hát azóta, hogy olyan cikkeket jelentetünk, meg hogy ki milyen szagút szellent, ne is csodálkozzunk, ha elpártolnak a normálisabb olvasók. Azt hiszem, elfogadhattuk volna, hogy a blog.hu kitesz hirdetéseket, cserébe kapunk publicitást. Az olyan bulvárszerű, közkeletű blogoknak, mint a Fika kell a nyilvánosság. Az erkölcsi aggályokat csillapíthatná, ha csatlakoznánk a Bloggerúnióhoz. Tán még jót is csinálnánk. Mondom, nem tudom.
Most, hogy nem megy úgy a szekér, lelépni viszont nem lenne elegáns. Szóval filózom...

A húsvét egyébként nem telt rosszul. Kicsit hosszú volt, bár hétfőn egész nap aludtam, mégsem tudtam magam rendesen kipihenni. Néha jó lenne teljesen egyedül lenni, csak egy-egy napot.

Szombaton volt a legjobb barátnőm keresztelője. Nem egészen értem, miért a nagyszombati vigíliával egybekötve. Most már rájöttem, miért nem járok templomba. Nekem ez a -fogalmam sincs, hogy fogalmazzak, senkit sem akarok megsérteni - ceremónia nem jelent semmit. Át akartam magam adni az élménynek, de igazán csak a prédikációt és a keresztelést tudtam élvezni. A többi számomra üres volt, rutin.

A barátnőm miatt azonban ezeket is elviseltem, mert neki fontos volt. Ő komolyan gondolta. Bevált, amit az anyja kigondolt. Nem kereszteltette meg, rá bízta ezt a döntést. És most jött el az ideje.
Tegyük hozzá, az is látszott, hogy számára a keresztség fölvétele egyúttal a valahová, valakikhez tartozást is jelentette. De ez nem bűn. Aki sosem élt teljes családban (nem kívánok túlzottan mások életében vájkálni, maradjunk tehát annyiban, ezt a lányt mindig családias légkör vette körül, de egész családja sosem volt), annak az a pillanat, amikor újdonsült keresztszüleivel (akiket nagyon szeret) ott állt, már önmagában egy csoda. Talán már ezért a pillanatért megérte.
És még mi is ott voltunk, a barátok. És a gyülekezet. Ott állni talpig fehérben a kvázi családjával (akik mostantól hivatalosan is a "rokonai") az egész világ, és nem utolsó sorban Isten színe előtt. Kár volt ezt a gyönyörű, földöntúli boldogságot a szokásos kántálással és a kényelmetlenül hosszúra nyújtott ceremóniával ellényegteleníteni. Mert - és ez most nagyon szentimentális lesz, előre is elnézést - a barátnőm életét elnézve nem volt logikus, hogy egyszer, ha csak pár pillanatra is, de átélheti ezt az élményt. Mi ez, ha nem egy tipikus isteni terv? "Igazi" anyukája is jelen volt a szertartáson, ha annak idején megkeresztelteti a lányát, akkor erre most nem kerülhet sor. Bevallom, régen nem tetszett ez. Azt gondoltam, hogy azért az hozzátartozik ebben az országban egy kisgyerek születéséhez, hogy megkeresztelik (természetesen, ha keresztény családból származik). De mostanra nyert értelmet a dolog. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Amúgy meg jó tanulság ez az olyan gyorstüzelő ítélkezőknek, mint amilyen én is vagyok időnként.