Kétely - filmkritika

A római katolikusokról érdemes Amerikában filmet csinálni, a megcsontosodott egyház ugyanis igazi furcsaság a protestáns fundamentalizmus hazájában. (Gondoljunk csak a Da Vinci kódra. Az a film is kuriózumként mutat be olyan dolgokat, amelyek Mária országában természetesek.) A Kétely írója egy bronxi katolikus iskolát választott darabja, majd filmje színhelyéül, nyilván nem véletlenül.
Az ilyen zárt rendszerek igencsak kedveznek az ilyen kamara - és kameradaraboknak. Mert hiába készült film belőle a legjobb színészekkel, akik most sem okoznak csalódást, az egész színpad után sír végig.

Pedig igazán igyekeztek nagyszabású mozit készíteni. A túl tiszta, már-már steril képek távolinak és elérhetetlennek mutatják ezt a világot. Kár, hogy ebből a szolíd szappanillatból mindenki kap egy adaggal. Nemcsak a hivatásos szűzek tiszták és makulátlanok, de mindenki más is rendes. Sajnos ez lerontja kissé a kontrasztot a St. Nicholas belső, kissé rideg világa és Bronx gyönyörűen fényképezett utcái között. Nagy kár ez, mert a film egyik alapkonfliktusa a valós világ (minden változásával együtt) és a főapáca által kemény kézzel fenntartott rend között feszül. De bármennyire is törekszik a történetvezetés tárgyilagos maradni, a film steril képei suggalnak egyfajta véleményt.

A történet a főapáca és a vezető pap közötti rejtett konfliktus felszínre törését meséli el. A pap nem veszi halálosan komolyan a dolgokat, és látszólag hajlamos inkább a szívére és az eszére hallgatni, mint az ezer éves szabályokra. Az apácának viszont az az élet értelme, hogy a szabályokon keresztül uralkodjon a rá bízottakon. Amikor a népszerű rivális különös figyelemmel gyámolítja az iskola első, nem mindenki által szívesen látott fekete tanulóját (1964-et írunk), akkor egy befolyásolható, fiatal és naiv kollegina segítségével alkalom nyílik a pap sarokba szorítására. A ki nem mondott vád: pedofília.

A pap persze kézzel - lábbal védekezik a számára abszurd elképzelés ellen, de a főapáca hajthatatlan. Bizonyítéka nincs - elég nehéz dolog ez ilyen ügyekben - kizárólag pár gyanús jel, amit kellő fantáziával félre lehet érteni, és a belső bizonyosság. Az apáca sokszor megjegyzi, ő aztán ismeri az embereket, és ez neki elég arra, hogy a számára ellenszenves, és hatalmát, sőt személyét is nevetségessé, súlytalanná tevő paptól megszabaduljon.
Többféle cselhez is folyamodik. Ezek közül a fekete fiú édesanyjával folytatott igazán kemény szópárbaj a legdrámaibb. A büszke anya olyan meredek dolgokat vág a biztonságos világából kilépő apáca fejéhez, amire annak nincs mit válaszolnia. Az anyát ugyanis nem érdekli, akár molesztálhatja is a pap 12 éves fiát, de a gyerek akkor is elvégzi a patinás iskolát, mert így esélye van jó helyen továbbtanulni, esetleg egyetemre is menni. A film legdurvább része ez, kegyetlen őszintesége kimagaslik a film egyébként óvatosan megírt többi részéből.

Sajnos a film nem igazán szentel kellő figyelmet a jellemek kibontására. Csak pár alapvető sablonra futja. A mellékszereplőket - a tiszta tekintetű James nővért vagy a fekete diákot, Donaldot például - ellényegteleníti a film végére, szinte nem is szerepelnek. Pedig jó lenne őket is hallani néha, ahelyett, hogy a pap és az apáca újra és újra összecsap. Sajnos mindig ugyanúgy és mindig ugyanarról van szó.

Néhány alapvető dramaturgiai vétséget is elkövet az egyébként Pulitzer díjas szerző. Az első szembesítés után a fiatal apáca kiabál rettegett feljebbvalójával. És semmi sem történik! Pedig kellene. A lánynak elvileg ilyesmi - pláne egyfajta sajátos rezonőri szerepkörben, ami szintén nem illik ehhez az alakhoz - eszébe sem jutna. Hiába korrigálnak később, amikor a mosolygós tanárnő ordít a gyerekekkel, rajtuk vezeti le a feszültséget. (Ami sokkal valószínűbb.) A főapáca pedig nemcsak egy ironikus megjegyzéssel ütné el ifjú beosztottjának kirohanását. A film alaptételének, a kétely pszichológiájának mond ellent ez a jelenet. Az apáca biztos a pap bűnösségében, hiába nincs bizonyítéka. Minden ellenvéleményt személyes sértésnek kellene vennie. Mert az nem csupán erre az ügyre vonatkozna, hanem az apáca teljes ítélőképességére és arra a világrendre, amelyben hisz. Kiderül, ehhez Istennek olyan nagyon sok köze azért nincs. Érthetetlen ez a jelenet, a film enélkül is sokatmondó, de így viszont pont azt az egyébként jól felépített logikai láncot törik meg, amely a film gerince. Sajnos.

Mert a filmnek sok kimondottan jó pillanata van. De valahogy a főalak pszichéjét nem sikerült ábárzolni következetesen.
Erénye azonban, hogy az egyházat tényleg csak kulisszának használja. Nem akar teológiai kérdésekbe belemenni, nem akar a prűd apácák - pedofil papok kényelmes, sikergyanús és olcsó kliséjével élni. Sok újat ennek ellenére nem mond erről a világról, de ez nem baj, mert ez nem egy vallásos témájú film. Aki az Ágnes, az Isten báránya feelingre vágyik, csalódni fog.

Értékelés: 7/10