A történet főszereplője a magyar, kormánypárti politikus. A bonyodalom úgy kezdődik, hogy a mindenható államtitkár átlépi a határt, és kiderül, mégsem mindenható. Mivel ettől függetlenül fontos ember, és mert már meg is szokta, nem tekinti magára kötelezőnek a szabályokat, nem is érdekli, mit vartyognak neki englisül. Mivel ráadásul ostoba is, mint a tök, nem érdekli, hogy a tevékenységének tilalma nem l'art pour l'art kekeckedés, hanem értelmes dolog, hiszen tevékenysége veszélyezteti a biztonságot, minden jelen levő biztonságát, bár ez utóbbi nyilván nem szempont. Miért is törődne egy közember a közzel?
Ezért figyelmeztetik a tudatlannak tűnő politikust, hagyja abba! De ez nem elegendő, mert a politikus oktondiságánál csak nemtörödömsége nagyobb, ezért ismételten szólnak neki, fejezze be. De másodszorra is eredménytelen marad a próbálkozásuk.
Látják hát, hogy az illető nem hajlandó kérésnek eleget tenni, így kiabálni kezdenek vele.
Az államtitkár ezt rendkívül zokon veszi, és ez a seb egy életen át nem fog törlődni memóriájából.
A nagy megrázkodtatásában a politikus azért nem felejti el hazájában jól megszokott viselkedési mintáit: hibáját be nem látja, a történetet szépíti, föl van háborodva és kikéri magának.

Ez a történet is egyértelművé teszi számomra, hogy a magyar pártok büntetésből küldik Brüsszelbe egyes képviselőiket. Akármekkorát lehet szakítani a művészi szintre fejlesztett, uniós bürokrációval, akármennyire nincs szem előtt az európai politikus, mégiscsak itt a legjobb az ilyeneknek. Ebben a kellemes, mutyizós, szabályokra tojós (és erre büszke) országban. Ahol az éttermekből kitiltják a dohányzást (nagyon helyesen!), a Parlament folyósójáról viszont a kamerákat, nehogy kiderüljön, tilosban cigiznek... Nem a kormányt kell leváltani, hanem ezt a suttyó mentalitást!