Bele is kezdtem a könyvbe, amelyet valószínűleg nem 12 éves gyerekeknek szántak, de én úgyis mindig koravén voltam, úgyhogy némi apai segítséggel át is jutottam rajta. Izgalmas volt, a pszichológia ma is az egyik legizgalmasabb tudomány számomra. Számos laikusoknak írt könyvet olvastam el a tárgykörben, és mindig nézem az olyan műsorokat, ahol ilyesmiről beszélnek.

 

Ennek a dolognak a betetőzése az lett, amikor a főiskolán végre tantárgyként jelent meg az életemben a pszichológia. Minden órán bent voltam, a szemináriumokon is, pedig ez az a fajta óra volt, amelyen nem lett volna kötelező ott lenni. Sajnos a tanár személye csalódás volt. Hiába írtam meg minden dolgozatot hibátlanra, hiába tudtam minden kérdésére válaszolni, akár órán, akár a vizsgákon, láthatóan nem kedvelt. Nyilván naiv elképzelés a részemről, de mindig úgy gondoltam, a tanárnak nincs szebb bók, mint amikor valaki a hallgatóságból komolyan érdeklődik az általa oktatott tárgy iránt. Nem azt vártam, hogy a lelkesedésemért majd automatikusan jó jegyet kapok a számonkérésen. De azt igen, hogy velem, a lámpalázas vizsgázóval szemben barátságosan bánnak. Nem így történt, erre ma is szomorúan gondolok vissza, mert igazságtalannak, már-már sportszerűtlennek tartom.

 

Szóval nem azért dicsérem ennek a tanárnak egy mondatát, mert személyesen elfogult vagyok vele szemben. Hanem azért, mert megúsztam általa a depressziót. Ez a mondat így hangzik: A szomorúság és a depresszió között az a különbség, hogy a szomorúságnak van kézzel fogható oka, a depresszió viszont parttalan.

 

Milyen remek szó! Parttalan – olyan folyót látok magam előtt, ahol csak hömpölyög előre az a sok-sok víz, és ennek sosincs vége, az ember fuldoklik, de nincs hova kiúszni. (Tudom, hogy ez a szó absztrakt, és ehhez már nincs sok köze, de ha egyszer ez jutott eszembe…)

 

Ez ugyanis segített meg – és bemagyarázni, hogy nem vagyok beteg. Emlékszem, fiatalabb koromban minden áron el akartam menni pszichiáterhez, mert azt gondoltam, nem vagyok normális. Apám lehűtötte a kedélyeket, és azt mondta, hogy egyrészt, az viszonylag biztos jele az épelméjűségnek, ha az emberben saját furcsaságai láttán néha felmerül az őrület lehetősége. Akkortól van baj, ha valaki kétségtelenül normálisnak látja magát. Másrészt – és akkor nevettem ezen, talán félig-meddig poénnak is szánta – arra is figyelmeztetett, hogy nem fogom ilyen könnyen megúszni. Könnyű őrültnek kiadnia magát az embernek, nincsenek kötelezettségek, nincs felelősség, és rendesen viselkedni sem kell, hiszen szerencsétlen betegen ki kérné ezeket számon?

Bölcsesség ez a javából! Egyrészt jól tükrözi a közvélekedést a mentálisan sérült emberekkel szemben. Még mindig azt hiszik, hogy akinek valamilyen lelki zavara van, az őrült, következésképpen semmit sem csinál normálisan, és minimum Napoleonnak képzeli magát. Erre az ilyen lánglelkű alakok, mint én azonnal igazságtalanságot kiáltanak, és félig még igazuk is van. Másrészt viszont ez a szemléletmód ideális azon érintettek számára, akik annyira nem szeretik a kötelezettségeket és a felelősséget, és emberi kapcsolataikban sem törekszenek feltétlenül a kölcsönösségre.

 

Évekkel ezután az emlékezetes beszélgetés után magam alatt voltam. És nemcsak átmenetileg, ahogy mindenki búslakodik időnként, akinek lelke van. Sejtelmeim támadtak, hátha engem is elkapott a betegség, amiből nem nagyon lehet meggyógyulni. Mivel egy ilyennel már rendelkeztem (asztmás vagyok), még inkább elkeseredtem. Utálok ugyanis gyógyszereket szedni, és nem is nagyon tartom be a kúrákat. (Tegyük azért gyorsan hozzá, pár éve már csak akut esetben veszek be gyógyszert az asztmára is, és elég jól elvagyok így.) És a depresszió csak akkor tartható kordában, ha az ember erős gyógyszerek tompítja magában a feneketlen lélekfájdalmat.
Féltem ezektől a hangulatjavítóktól, mert nem akartam, hogy esetleg más érzéseket is tompítson a tabletta. Ugyanezért ódzkodtam a pszichiátertől is. Az orvosok eleve nem a szívem csücskének lakói, nem tartom túl sokra a lehetőségeiket, de erről most annyi elég, hogy ha nem muszáj, nem megyek orvoshoz.

 

Ahogy a könyvekben olvasom, ez elég szokványos félelem az ilyen betegeknél. Az agyra ható gyógyszer és a terápia révén az ember elveszíti önmagát. Elég röghözkötött dolognak tűnhet, de én még valahol a bánataimhoz is ragaszkodom. Egyátalán nem szeretném, ha valaki bemagyarázna nekem valamit, amitől talán jobban érzem magam, egyúttal mesterségesen lenyugtatom bennem néha csak éppen kellemetlenül motoszkáló, néha őrjöngő nyugtalanságot, hogy nincs ez így jól.

Mert nyilván a (legtöbb) kívülálló számára nem vagyok túl szimpatikus ember, és talán még a másképp gondolkodó kisebbség sem érti, miért akar ez az ember ilyen maradni, ha ez még neki is főleg csak kínokat okoz.

 

És a válasz nagyon egyszerű, mondhatni, banális. Mert ez vagyok én. Az a fajta ember vagyok, aki nagyrabecsüli a hűséget, és mindez rendkívül hiteltelen lenne, ha még önmagamhoz sem lennék hűséges.

Szóval nem kértem a professzionális segítségből, nekem senki sem mondja meg, milyen legyek! Viszont az állapot nem volt fenntartható, valamit ki kellett találni.

 

Első lépésben a fájdalmat kell csillapítani. Olyan dolgokba fogtam hát, amelyek elterelik a figyelmemet sanyarú sorsomról. Soha annyi sálat nem kötöttem, mint akkor például. Regisztráltam a Queen-fórumra, és napi 100 kommentet írtam mindenféléről. Mindenféle rituálékat találtam ki magamnak. Olyan ápolt soha életemben nem voltam, mint akkor. Minden este valamilyen más pakolás például.

 

Ha nagyobb „dózisra” volt szükségem, akkor jött a vásárlás. Ez is egyfajta rítus volt. Kicsit belekóstoltam a kényszeres vásárlásba is, de végül mégsem fajult el a dolog. Ettől függetlenül valószínűleg többet költök fölöslegesen, mint kéne, de emiatt sosem kellett csekket hamisítanom, vagy a barátaimtól pénzt kölcsön kérnem.

A legnagyobb „dózis” érdekében specialistához kellett fordulnom. A legjobb barátom minden vasárnap átjött beszélgetni. Konkrétan nem meséltem el neki, mi folyik idebent, de ő ösztönösen érezte, mit kell tennie. Jelen kell lennie az életemben, és éreztetnie kellett, hogy fontos vagyok. Annak ellenére, hogy akkor nem csak bent voltak bajok, az egész életem valahogy szétesett.

 

Az igazi gyógymód két lépcsőben történt. Az elsőt magamnak köszönhetem, a másodikat egy másik barát szívessége képében érkező szerencsének. A pszichológia-órák óta évek teltek el, de mégis eszembe ötlött az a mondat. Ez gyanút ébresztett bennem, tényleg beteg vagyok? Hiszen van miért szomorúnak lennem, történtek dolgok, amelyekre pont az az egészséges reakció, ha az ember le van sújtva. Ez megnyugtatott. Már „csak” arra kellett ügyelni, hogy hamarabb gereblyézzem össze romokban heverő életemet, mielőtt az emiatt felgyülemlett kudarcélmények felszabadítják a depressziót okozó negatív energiákat.

Ez prózaibban úgy hangzik, hogy kellett valami munka. Ez „normális” embereknek sem könnyű, hát még egy legyengült lelkűnek. Próbálkoztam, de nem igazán ment, ahogy bloggertársam, Pontilyen/ Csöncsön (www.pontilyen.blog.hu) egyszer mondta, nem menedzselem magam jól. Még mindig nem tudom pontosan, hogy is értette ezt, de egyébként nem csoda, az önbecsülésem nem volt topon.

 

Egy hit élt bennem, mely szerint, ha egyszer kapok egy igazi esélyt, akkor még lehetek igazán jó. Aztán durván két éve megkaptam ezt az esélyt, és azóta alapvetően mindenki megelégedésére végzem a munkám.

 

Kivételesen nincs tanulság, ez csak a felnőtt életem rövid története.