Általában nem értem, miért kell egyes csoportokat zsigerből utálni, de maximum annyit tudok tenni ellene, hogy ellenállok a kísértésnek, és amikor elönt az indulat, csitítom magam. Mert amikor a düh vörös ködje elszáll, nem esik nehezemre belátni a nyilvánvaló igazságot, minden ember kicsit más. És persze ne ítélj, hogy ne ítéltess, de azért ezt nem mindig könnyű betartani. Szóval a járható, igazságos út az egyedi elbírálás.

Különösen nem értem azt, amikor olyan embercsoportokat utálnak, akik ártalmatlanok - még a velük ellenszenvező embertársunk szemében is. Mert például a cigányokról erősen él a köztudatban az az előítélet, hogy kíméletlen bűnözők. (Itt is könnyen felfogható, hogy ez nem mindenkire igaz.) Na, de a melegek mit ártanak az annyira normális embereknek, akik képesek őket akár mérgezett tojással is dobálni?

Állítólag erkölcstelen életet élnek ezek a buzeránsok. Bár őszintén szólva nem egészen tudom, mit jelent erkölcsösen élni manapság. Gondolom, az utcán fenyegetni lila hajú tiniket, vagy buzinak hitt újságírókat felpofozni, az valamilyen morális felsőbbséget jelent, de azért én továbbra is bizonytalan vagyok.
Persze ilyenkor szokott az automatikus válasz jönni: ami a Bibliában áll, az jó lesz erkölcsi útmutatónak. Ezt általában olyan emberek mondják tapasztlataim szerint, akik azért túlzottan nem mélyedtek el a Bibliában. Elég furcsa szituáció volt, amikor erkölcsi fölénytől dagadó mellét azzal verte egy ismerősöm, hogy ő bizony a Tízparancsolat szerint él. Aztán arra a kérésre, hogy mondja el ezeket, nem tudott felelni, csak úgy össze-vissza, mint bármelyik átlagember, aki már hallotta ezeket valamikor.
Sajnálatos azonban - és nagyon nem erre akarom kihegyezni a posztot, de meg kell említeni - hogy egyes vallási vezetők nem intézik el ezt a dolgot a közöny semleges ködével, hanem maguk is lovat adnak a gyűlölködők alá.

De tegyük föl, bár azt nem egészen értem, ki merészeli akár sejteni is az isteni gondolatokat, az öregúr odafenn tényleg nem szereti a melegeket. És? Nem elég baj ez önmagában? Aki eleve kiutalja a homoszexuálisoknak az automatikus kárhozatot, miért tesz még rá kicsiny, jelentéktelen lapátjával egyet, hogy a delikvens ne csak a túlvilágon, de már most is szenvedjen? Esetleg akár fizikailag is. (Hiszen az önmaga által állított erkölcsi magaslatról nézve természetesen elképzelhető, hogy az ember egészséges lelkű fia összever olyanokat, akik az ő hajszálpontos, és pálinkával megtámogatott megfigyelés szerint olyanok.)
De Isten egy fokkal szelídebb báránykái megelégszenek a lelki terrorral: a gusztustalan, szexuális tartalmú, sértő viccektől a pikírt megjegyzésekig széles a skála.

Pedig ezek nélkül a gonosz kis óvodás lelkületű, beszűkült gondolkodású emberek nélkül sem mindig akkora élvezet melegnek lenni.

Egyszer egy érintett barátom elhívott az azóta bezárt Bohemian Alibi egyik hétköznap esti műsorára. A péntek estit jól ismertük: harsány transzvesztita show, villódzó fények, Desiré Dubonet agyonhangosított, rettenetes hangja és persze sok röhögés.

De kedd esténként az Alibiben ún. színházi estét tartottak. Ez azt jelentette, hogy már este 10-kor indult a program, a szokásos kezdésre, éjfélre már be is fejezték. A színházi est témája a nyár volt. Február elején, egy hófuvásos napon viszont kevesen küzdötték be magukat a belvárosba, úgyhogy a nézőtéren pár lézengő nézőn kívül csak a személyzet üldögélt. Ettől függetlenül a műsort megtartották. Volt Pancsoló kislány meg Éva Neoton féle Nyár van, gyönyörű giccsek, pont a csiricsáré parókák világába való számok.

Az egész annyira szomorú volt, hogy teljesen elkeseredtem tőle. Mindig sejtettem, hogy melegnek lenni nem az a szirupos csillogás, mint amire az ember Elton John rózsaszín szemüvegén keresztül rálát, de azon az estén értettem meg, mennyire magányos élet ez. Mennyire egyedül marad az ember, ha meleg és nincs szerencséje.
Régóta szimpatizáltam a melegekkel. Bizonyos okokból közösséget érzek velük ma is. De ez a mély, tömény szomorúság, amit ezen a vidámnak szánt, de valójában végtelenül keserű estén átéreztem, megdöbbentett. Ne tessék félreérteni, nem számalmat éreztem, hanem erre az estére kicsit én is meleg voltam. Csak éppen nem úgy, mint a mulatós estéken (ahol bár sok más heteró is jelen volt, mindig kicsi kívülállónak éreztem magam), hanem mint valaki, aki él egy életet, amit nem ő választott, ami nem egyszerű neki sem, és még utálják is érte olyan emberek, akikhez semmi köze.

Szóval lehet gyűlölni a melegeket; lehet kővel dobálni őket; lehet naponta megalázni ezeket az embereket lépten-nyomon.
Mindennek ugyanis semmi értelme sincs.

Még szerencse, hogy a normális embernek olyan normális az élete, hogy van alkalma még olyanokat is utálni, akiket nem is ismer. Kár, hogy a normális nem jelent semmi egyebet, csak azt, hogy a többséghez tartozik. Ebben legalábbis.