Szombat este lett volna a nem hivatalos osztálytalálkozóm. Nem mentem el, mert húsz perccel előtte értesültem róla. Ez a hivatalos indoklás. Ezt mondtam annak a kedves barátomnak is, aki felajánlotta, hogy el is visz kocsival, legfeljebb késünk kicsit, ami egy ilyen rendezvényen nem probléma még szerintem sem.

Ha a többi volt osztálytársamnak is ennyire fontos lett volna, ha elmegyek, akkor összekaptam volna magam húsz perc alatt. Mert akkor lett volna értelme. De így semmi. Nem túlzottan törte össze magát senki, hogy értesítsen. A meghívót a régi e-mail címemre küldték. Egyedül most ennek az egy embernek jutott eszébe, hogy talán ez már nem jó.

Pedig nem nehéz engem megtalálni. Amióta élek, itt lakom, ebben a házban; a telefonszámunk sem változott mióta 1994-ben bekötötték. Nyilván, ha akarnak, megtalálnak. Csakhát nem vagyok éppenséggel az, akire nagyon kíváncsiak lennének.

Végsősoron meg is könnyítették a dolgomat. Nem kellett valami gagyi hazugságot kitalálni, hogy miért nem megyek. Mert az biztos, hogy közéjük többet nem megyek.

Az ötéves érettségi találkozó után egyszerűen nincs miért. Több dolog is történt akkor, ami felnyitotta a szememet, és mindezek tudatában nem teszem ki magamat mindannak, ami egy ilyen eseményen történik.

Először is volt egy film, amit a szervező állított össze osztálykirándulások, karácsonyi színdarabok, évzárók és hasonlók anyagaiból. A félórás filmben összesen kétszer bukkanok föl egy-egy rövid pillanatra. Nem mintha annyira szeretném magamat nézni, de ennél azért fontosabbnak tartottam a szerepemet.
Nagyon szerettem abba az osztályba járni. Azt hittem, ha nem is szeret mindenki, de azért hagyok hátra valami nyomot. De nem hagytam, és négy éve leginkább azt éreztem, hogy maréknyi baráti körömön kívül (azokon kívül, akikkel ma is találkozom), egész egyszerűen szarnak bele a többiek, hogy élek-e vagy halok. Akkor engem miért érdekeljen az ő sorsuk?
Az vált nyilvánvalóvá akkor, mennyire nem értettem semmit. Valószínűleg semmit sem jelentettem nekik, ha mégis, akkor leginkább irritáltam őket.

A másik dolog személyesebb. Elnézést kérek mindenkitől, aki azt hiszi akkori ismerőseim, főleg barátaim közül, aki most háttérbe szorultnak érzi magát, nem erről van szó. De nekem két kulcsfigura volt a gimnáziumban: a legjobb barátom és az egyik tanárom (mindkettejükről írtam már korábban). Őszintén szólva az osztálytalálkozókra főleg miattuk mentem. Azokat, akik osztálytársból baráttá nemesedtek az évek során, egyébként is látom, róluk egyébként is tudok.
De ezzel a két igazi VIP-vel máskor, máshol nem találkozhatom.
Mindketten semmibe vettek, mondhatni átnéztek rajtam.
A tanár még meg is alázott kicsit. Miután mindenkit végighallgatott alapos figyelemmel, az est végén a ruhatárban hozzám is odafordult. Na, veled mi van? - bökte ki nagy nehezen. Aztán, mint beépített emberemtől és örökös padtársamtól megtudtam, hazafelé még szidott, mint a bokrot szokás. Azóta egyszer futottam vele össze egy irodalmi esten, mintha kísértetet látott volna... El is menekült, csak nehogy megkérdezhessem, hogy van.

Persze bunkó, de ettől még nekem nem lesz jobb.

Szóval ennek én még egyszer nem teszem ki magam. Sokkal többet vártam ezektől az emberektől. Mert a nemtörödöm osztálytársaimra esetleg még kedvem is lenne, ha épp olyan passzban vagyok. (Egyébként most nem, de ez nem lesz mindig így.) De az igazán fontos emberektől nem vagyok hajlandó ezt elviselni.

UPDATE Bandee és más esetleges érdeklődők kedvéért:

Link az egykori legjobb baráthoz: http://recklamal.blog.hu/2008/11/04/nyilt_level_amit_mindenki_olvas_a_cimzetten_kivul

És az egykoron nagyon sokra tartott tanárról: http://recklamal.blog.hu/2008/03/23/o_kapitany_kapitanyom_1