Elégia - filmkritika

Régóta vártam erre a filmre. Pontosabban egy ilyen filmre, amiről végre leírhatom, rossz volt.

Az Elégia egész egyszerűen unalmas és érdektelen. Ha már az idősödő professzor és szépséges tanítványa szerelmét akarja megfilmesíteni az ember, akkor inkább olyan kedves, kicsit könnyes humorral tegye, mint a Párizs c. filmben. Tegyük hozzá, ott sem tölti ki a teljes sztorit. Mit lehet mondani ugyanis egy ilyen kapcsolatról?

Persze: nincs jövője. 30 évet nem lehet csak úgy áthidalni. Főleg, mert nincs itt szó másról, csak szexről. Az Elégia rendezője nő, nyilván maga is szeretné elhinni, hogy a vén kecske mást is lát egy harmnicassal fiatalabb nőben, mint szexuális partnert. De ezt elhitetni az istennek sem sikerül! Ez azért vicces, mert még a főszereplő professzor barátja is elmélkedik ezen. Ez egyébként a legjobb gondolat a filmben. A szép nő láthatatlan, a külseje annyira leblokkolja a férfit, hogy az sosem jut el a belsőig. Ezzel egyébként minden el is van intézve.

A film ugyanis ott bukik meg, hogy nem érteni, miért is szeret egymásba ez a két ember. Elmennek a színházba, művészeti albumokat nézegetnek, a férfi zongorázik a nőnek...aztán a világ legesztétikusabban fotózott, idealizált szexjelenete következik. Ebből miért következik a szerelem?

Érezhette a rendező is, hogy nem stimmel valami, mert ezután hosszasan, szájbarágósan mutatja a meghittség képeit. Egy kis borozás, egy kis szex, egy kis beszélgetés, egy kis szex - és közben mély filozófia, mint pl. "Szeretkezés közben a férfi bosszút áll minden elvesztett csatájáért." Mi a fenét jelent ez?

Hogy a néző ne aludjon el, tele van hatásvadász dolgokkal a film. Például, hogy az erkölcsös, fiatal nőnek volt tinikorában egy barátja, aki szerette nézni, ahogy menstruál... Vagy amikor a professzor barátja halála pillanatában forróan megcsókolja a professzort. Kérdem én, minek?

Ami a karaktereket illeti, ők talán a film erősségei, persze nem zárom ki, hogy ez a kiváló színészeknek köszönhető. Ben Kingsley emberesen megküzd logikátlanul megírt szerepével, Penélope Cruz végülis jól hozza a szép, fiatal nőt (Talán, mert a valóságban is az.) A legjobb mégis Dennis Hopper, ill. az ő karakterének legalább van humora. Az egyébként mindenevő Peter Saarsgard viszont egyszerűen csapnivaló, mintha nem ugyanazt játszaná a film egyik felében, mint a másikban. Patricia Clarkson az egyetlen igazán kifogástalan szereplő, bár az is igaz, elég keveset van jelen a filmben. Ha egy pillanatra jóindulatú akarnék lenni a filmmel, akkor azt mondanám, az ő jelenléte a professzor életében az észre nem vett lehetőség szimbóluma. Azt gondolom ugyanis, hogy ez a korosodó üzletasszony pont jól illene a professzor mellé. Az ágyban huszonéve jól megvannak, az életben meg jól megértenék egymást, és akár úgyis megöregednhetnének együtt, hogy annak lenne értelme. Valószínűleg így gondolkodik a nő is, de ezt csak féltékenységi jelenetében mondhatja el.
Ehhez képest a vén kecske a fiatal nőre hajt, akiről ő maga is tudja, nem reális. És inkább szenved egy beképzelt szerelem (ami valójában a fiatal énjéhez való görcsös ragaszkodás, érdekes, hogy ezt is elfelejti a rendező a film végére, holott az elején el is hangzik) miatt hagyja széthullani életét. És mi a tanulság? Hogy egy hüly vén f....

A film lassú, de nem méltóságteljessése miatt, hanem túlzott patetikussága folytán, mely fárasztóan hosszú és semmitmondó snittekben materializálódik. A filmnek nincs semmi más koncepciója csak a hatásosság. Túl nagy ívet akar fölvázolni, de többször is visszazuhan a középszerűség talajára. Néhol a sztori a fontos, néhol az ún. mondanivaló. (Ami kb. annyi, hogy omnia vincit amor.)

Ilyen színészekkel kár ilyen filmet készíteni. A képek viszont szépek, bársonyosak.

Értékelés: 3/10