A Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének köszönhetően tegnap családostul elmentünk a Fővárosi Állat- és Növénykertbe. Sokáig odzkodtam ettől a helytől a rácsok miatt, viszont ma már ezek a rácsok nem láthatóak, talán az Állatkert az egyetlen intézmény ma Magyarországon, amely teljesen EU-szabványok szerint működik. A rácsokat fölváltották az erős, masszív, zajvédő üveglapok, melyeknek hála az ember egészen közelről figyelheti meg az állatokat.

Nem jártunk mindenhol. A Pálmaház és az Aquarium teljesen kimaradtak például, de még maradt Üdülési Csekkem (ez a Szakszervezet szerepe), valószínűleg hamarosan újra elmegyünk.

Egyébként csak ajánlani tudom az egész helyet: rendkívül kulturált, nagyon kellemesen kialakított és szemet gyönyörködtető a park. Az állatok pedig lenyűgözőek és rendkívül szelídek.

Az összes nagy "klasszikussal" találkoztunk. Voltak, akik a szokásos formájukat hozták: az oroszlánok és a szibériai tigris fenséges szépségükben feküdtek, a párducok vadul játszottak egymással.
Az Állatkert új büszkeségénél, a Szavanna-kifutónál együtt legelnek a zsiráfok, a gazellák, a struccok és az orrszarvú. A zsiráfok egyébként kézből esznek, kicsit reszelős a nyelvük. A rinocéroszt pedig meg lehet simogatni. Olyan a tapintása a bőrének, mint a meleg kőnek. (Ajánlom az éppen első születésnapjukat ünneplő Vastagbőr - teamnek a figyelmébe!) A Jurassic Park számomra egyik legkedvesebb része, amikor a paleontológusok először járnak a még békés Parkban, és egy beteg triceratopszot találnak. Ehhez hasonló érzés lehetett.

És megtörtént a nagy találkozás is. Pár hónapja áradoztam a gorillákról, ill. Kokóról, a kézjelekkel kommunikáló gorilláról. Izgatottan vártam, hogy végre élőben láthassam ezeket a csodálatos lényeket. Arra számítottam, hogy majd a távolból látom ahogy jönnek-mennek a kifutójukban. Ehhez képest bent ültek a téli szállásukon (tegnap ideális idő volt nekünk, de a ruandai hőmérsékletektől azért messze voltunk), ez a Nagy-Szikla gyomrában van. Az üveglapoknál állva figyeltük, ahogy három gorilla tett-vett. Aztán a nagy, ezüsthátú nemes, nagyszerű léptekkel elsétált az üvegablakok előtt, hogy szemügyre vegye a kinti majmokat. Ez a hatalmas lény lassan, nagyon figyelmesen és kifejezetten szigorú tekintettel fürkészte a látogatókat. Egyszercsak ott állt velem szemben, és erősen belenézett a szemembe. Megdöbbentő erő és méltóság sugárzott belőle, pont olyan volt, amilyennek a távolból a gorillákat mindig is képzeltem. Hihetetlen kifejező arckifejezése és tekintete volt. Nem kedves vagy aranyos volt, mint az állatok általában, hanem egészen megdöbbentően kifejező és emberi. Itt az emberi nem minőséget jelent, hanem annak konstatálását, hogy tényleg rendkívül közel van hozzánk. A leírás szerint mindössze 1,4%-ban tér el a genetikai állománya az emberétől, és valószínűleg nemcsak azért értettem a gesztusait, mert nagyon fejlett állatról van szó, hanem mert közeli rokon.
Kicsit később a két fiatal gorilla a szabadfogású birkózás olimpiai döntőjét játszotta le újra, elég durván, de nagyon beszédes arcokkal. (Például még sosem láttam kifejezetten bosszúszomjasan dühös állatot.)

Ezután már minden csak bónusz volt: az elefántok indiai palotája Ganésa-oltárral, amelyet egy Magyarországra látogató indiai bölcs szentelt föl; a halat fogó gólya; a kedvesen erőszakos, kecskék; vagy a csótányoknak kedves emberi humorral berendezett kamra igazi lekvárral és kukoricakonzervvel.

Már alig várom, hogy újra menjek!