Fél évvel ezelőtt vágtam bele a blog írásába. Korábban csak olvastam pár blogot, az írás nem jutott eszembe, sőt, amikor először találkoztam a médiummal, még értetlenkedtem: ugyan kit érdekel egy arctalan szerző szövegelése. Aztán úgy fordultak a dolgok, hogy az én életem is beindult. Mert el kell mondjam, tavaly április előtt meglehetősen hosszú ideig az inaktívak táborához tartoztam. Dolgozni egyet jelent azzal, hogy az ember óhatatlanul más emberekkel tölti az idejét. Ez fejleszti egyrészt a szociális érzékeit, másrészt meg kell szokni a többféle vélemény meglétét. Ez a magamfajta kissé önfejű embernek talán nem is árt; akkor sem, ha nyilvánvalóan a pluralizmusnak inkább csak elméletileg vagyok híve. Egyébként a blog erre is jó: most már kézzel fogható bizonyíték van arra, hogy nem kezelem jól az ellenvéleményt. Ez nem feltétlenül jó tulajdonság. Igaz az is viszonylag ritka volt, hogy sokkal megalapozottabb véleménnyel szembesültebb, mint az enyém.
A blog olvasottsága meglepően magas. Mivel nekem van munkám és a blog írása csak afféle hobbi, nincs következetes napi bejegyzés, sőt a témák is szerteágazóak, azt vártam volna, hogy csak páran tévednek ide időnként. Mégis napi 70 – 200 olvasó kattint a recklamal.blog.hu-ra, nekem nincs ennyi barátom.
Ez a 187. bejegyzés a blogban.
Eddig tizenkét alkalommal került ki egy-egy cikk az Index kezdőlapjára. Havi bontásban ez két címlapot jelent. Ez automatikusan megnöveli az oldal látogatottságát. Első nagy sikerem a kisebbségi politikáról szóló volt. Igazából az általam erősen megvetett kisebbségi politikusok alkalmatlanságát és a jelenlegi rövidlátó kisebbségi politikát akartam kritizálni. Az olvasóim egy része viszont remek alkalmat látott benne, hogy cigányozhasson egy jót. Ekkor kellett először moderálnom, amellyel kivívtam jó pár olvasóm haragját. Érdekes világ ez! Az, hogy a kedves rendre utasított olvasó lángszóróval írtotta volna ki neki nem tetsző embertársait, nem zavart senkit. Az, hogy én kiszedtem ezt a kommentet, óriási támadás volt az emberi jogok ellen…
Nem sokkal később rátaláltak arra a témára, amelyben mindig is hittem, hogy szélsőséges nézeteim vannak. Most már tudom is, hogy azok. Ez a gyerek témakör. És itt jön a már említett önfejűség. Én ma is azt hiszem, a gyerekközpontúság hangoztatása – képmutatás. Egy valós gyerekközpontú világban a gyerekekkel emberként bánnának, nem pedig kis aranyos üntyüm-püntyümként. Mindenesetre a beígért verés egyelőre elmaradt.
Volt szó a Nyugatról, amire nagyon büszke vagyok. De voltak ziccerek is: amikor a rémes ripacs Sas Józsefet szidtam, vagy lehülyéztem mindenkit, aki a melegfelvonuláson részt vett. Meglepetés volt viszont, amikor több ezer ember kattintott a Vacsoracsata két szereplőjének viszályáról. Egyik legkevésbé kidolgozott, legkevésbé végiggondolt írásom volt. Nem is különösebben jó, dehát ki érti az Indexet.
A legnagyobb látogatottságot július elején értem el, majdnem 5000-en voltak kíváncsiak az írásomra. (A számok szerelmeseinek: 4936-an). Ekkor jött a legtöbb beírás is, 122.
A legnagyobb botrány azonban nem „virtuális újságom hasábjain” zajlott, hanem azon kívül. Az átlagos, külsős olvasó talán észre sem vett semmit az egészből, pedig ez volt az az írás, amit megbántam. Na, nem azért, mert nekem bármi bántódásom lett belőle. Egy primitív sértésnél nem történt durvább, ennyit a mezei blogger gyomra bevesz. Még csak nem is azért, mert az ügyben szintén érintett barátom átélt néhány kellemetlen napot. Remélem, nem érti félre, de kicsit ő is okozója volt ennek a helyzetnek.
A mérhetetlen butaság és rosszindulat pusztító (megsemmisítő?) elegye miatt bántam meg, hogy egyáltalán írtam arról az eseményről. Nem fordul elő többet. Azt is sajnálom, hogy nem voltam, nem lehettem karakánabb. Éppen ezért nem tetszik annak a társaságnak a viselkedése sem, akiknek ugyanúgy gondjuk volt az én blogomat is rossz helyzetbe hozó nőszeméllyel, Védelmükre szól, hogy nem lett volna okos a szavukat ténylegesen fölemelni, mert a csoport vezetésétől nem kapták volna meg a megfelelő támogatást. Én, mint kívülálló, azt gondolom, határozottabb föllépésre lenne szükség. És ugyan hallani bizonyos korlátozásokról, engem nem győztek meg ezek. Éppen ezért nem írok több kritikát a Csoportról. Mindenesetre sajnálom, hogy ennek az „együttműködésnek” így lett vége. Nyilván lesz majd másik blog, ahol majd születnek sokkal szakszerűbb és jobb indulatú írások… Elnézést azoktól, akik gerincesek maradtak!
A mérhetetlen butaság és rosszindulat pusztító (megsemmisítő?) elegye miatt bántam meg, hogy egyáltalán írtam arról az eseményről. Nem fordul elő többet. Azt is sajnálom, hogy nem voltam, nem lehettem karakánabb. Éppen ezért nem tetszik annak a társaságnak a viselkedése sem, akiknek ugyanúgy gondjuk volt az én blogomat is rossz helyzetbe hozó nőszeméllyel, Védelmükre szól, hogy nem lett volna okos a szavukat ténylegesen fölemelni, mert a csoport vezetésétől nem kapták volna meg a megfelelő támogatást. Én, mint kívülálló, azt gondolom, határozottabb föllépésre lenne szükség. És ugyan hallani bizonyos korlátozásokról, engem nem győztek meg ezek. Éppen ezért nem írok több kritikát a Csoportról. Mindenesetre sajnálom, hogy ennek az „együttműködésnek” így lett vége. Nyilván lesz majd másik blog, ahol majd születnek sokkal szakszerűbb és jobb indulatú írások… Elnézést azoktól, akik gerincesek maradtak!
A jövő legjobb forgatókönyve, hogy minden megy tovább a maga útján. Nem kívánok változtatni semmin. Főleg azért, mert alapvetően nem látok változásra okvetlenül megérett területet.
A blog eddigi „működését” alapvetően sikeresnek ítélem meg. Egyelőre van kedvem a folytatáshoz. Remélhetőleg az olvasók is kitartanak. Eddigi kattintásaikért pedig köszönetet mondok.
Reckl Amál
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.