Egy éve kezdtem mostani munkahelyemen. Hihetetlenül gyorsan eltelt ez az év, különösen a második fele.

Működésemet a cégnél azonban nem a nyomdaüzemben kezdtem, hanem az értékesítésen 2007. április 2-án. Hosszú idő után, és nem teljesen csak saját rátermettségem okán jutottam ehhez az álláshoz.

Eléggé féltem, ilyen hosszú kihagyás után vajon képes leszek-e még valaha az életben kötött napirend szerint élni, alkalmazkodni a kollégákhoz és a munkával együttjáró helyzetekhez.

Érdekes módon nagyon hamar beleszoktam a napi rutinba. Sőt, kifejezetten élveztem az egészet. Pedig eleinte nem csináltam semmit. Mielőtt valaki azt gondolná, az jó, még valószínűleg nem volt ilyen helyzetben. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor nincs mit csinálni, de haza sem lehet menni.
Most már nem akkora baj, mert blogolással töltöm ki az üresjáratokat, de akkor se gépem, sőt asztalom sem volt. (Akkori főnököm nem siette el a dolgot.)

Érdekes volt, hogy elég hamar megtanultam az alapdolgokat. Igaz, életemben először a munkát magát tekintve nem rettegéssel álltam neki, hanem kihvásnak tekintettem.
Ráadásul volt egy jel. A felvételem előtt elküldtem orvosi vizsgálatra, ahol a vérnyomásom magasnak bizonyult. Ideges természetű ember vagyok, és ez életem talán utolsó nagy lehetősége volt. Naná, hogy izgatott voltam! De a fafejű orovos ezt nem fogta föl, és addig nem adott engedélyt a belépésre, amíg a háziorvos nem ír föl gyógyszert. Elmentem, az is kioktatott. A gyógyszert természetesen nem szedem, mert utálok gyógyszert szedni. Pont most hétfőn mértem a vérnyomásom, szinte normális. (Ahogy akkor azoknak a fehérköpenyes idiótáknak is mondtam, nekem mindig a határon van.)

Szóval remekül éreztem magam. A munka érdekes volt, a kollégák a legjobb fejek, amit az ember csak el tud képzelni. Szerettek, mert kedves emberek, szerettek, mert én is szerettem őket, és szerettek, mert nyugodtan elmehettek szabadságra, én bárkit tudtam helyettesíteni.

Aztán jött a sokk!

A próbaidőm kétharmada telt le éppen, amikor egyébként nagyon laza főnököm behívott azzal, hogy baj van. Én persze arra gondoltam, eltoltam valamit. De másról volt szó. Akkori főnököm, aki nyilvánvalóan nem kedvelt túlzottan (addigra én ezt már megszoktam), azzal állt elő, hogy a grafológiai elemzésem alapján nem vagyok alkalmas értékesítőnek, mert nem vagyok csapatjátékos.

WTF???

Én olvastam ezt az értékelést, nagyon szakszerű, nagyon alapos, és sok igazság van benne, ami megdöbbentő. De csapatjátékról szó sincs benne, továbbá az a grafológus véleménye határozottan az, hogy a munkakör szempontjából fontos jellemzők igazak rám.

Vagyis - és ezt a kimondás pillanatában tudtam - ez csak ürügy. Valaki(k) el akartak távolítani az értékesítésről, és ebbe kapaszkodtak. Egyébként sejtem, ki lehetett az. Magyarázatot viszont nála sem találok, hacsak az ellenszenvet nem vesszük. De ma már mindegy, ki és miért, mert én győztem.

A Nyomda ugyanis lényegesen jobb hely, mint az Értékesítés. Az itteni emberek is jófejek, viszont a munka (amikor van) színesebb (Hja, festékkel dolgozunk.), ezenkívül itt dolgozik életem első igazán jó főnöke. És Béla is, aki külön posztot érdemelne.

Én győztem, mert maradtam, annak ellenére, hogy ez sokaknak nem tetszik. Én győztem, mert bár a bekerülésben kaptam némi (Khm!) segítséget, a bennmaradás már az én érdemem. (Ezt mostani főnököm el is mondta, szinte szó szerint.) És végül: én győztem, mert itt jobb dolgom van.

Köszönöm mindenkinek, aki ehhez akármilyen formában hozzájárult!