Az MDF legújabb ötlete, hogy a magyar közoktatásban be kellene vezetni a napi testnevelésórát. Ha ez megvalósulna, akkor kifejezetten örülök, hogy már nem járok iskolába.

Nem volt még egy olyan tantárgy, amit ennyire utáltam volna. És nemcsak esetlenségem és lustaságom miatt. Egyszerűen nem értettem, miért kell egy kizárólag testi adottságoktól függő tárgyat osztályozni. Utáltam a debil és szadista tornatanárokat. Az egyik, akit néha ma is látok reggelente munkába menet, például hetedikben meg akart buktatni, mert nem akartam szekrényt ugrani. Féltem, te hülye liba! És magamat ismerve, valószínűleg sérülés lett volna a vége.

Aztán valahogy fölmásztam (jót nevettek rajtam finom lelkű osztálytársaim), halálfélelem közepette, remegő térdekkel fölálltam a svédszekrény tetején, és letoccsantam. Persze a vesémre estem, két nap múlva is fájt még. De a kettes megvolt. Remélem, nagy szakmai siker volt annak a gonosz spinének, ahogy lezúgtam, mint a zsák; egyúttal nagy elégtétel, hogy egy ilyen életképtelen egyedet, mint én, sikerült megaláznia. Innen is csak gratulálni tudok.

De a dolog nem innen indult. A mindenféle sportszerű mozgástól való undoromat már az óvódai tornafoglalkozások alapozták meg. Ott is közösen kellett átöltözni, én már akkor is szégyenlős ember voltam, és már ezt is utáltam. De a horror maga az volt, amikor a hosszú, sárga padokon kellett végigfutni. Akkor is féltem, hogy leesem. Szóltam is az óvónéninek (azok is mind nácik voltak), hogy én ezt nem szeretném, majd futok mellette. Nem lehetett. Az a sötét nőszemély se értette.

Hát így kell elvenni egy gyerek kedvét örökre a sportolástól. Nem baj, ha a mostani túlmozgásos kölykök tanárverés helyett a mozgásban vezetik le a feszültséget, de akkor lehetőleg ne ilyen szadista dilttánsok tartsák az órákat, hanem olyan, aki nem azért tornatanár, mert máshoz hülye volt.