Vekerdy Tamás szerint az iskola betegít, de legalább is abszurd hely. Az kérdez, aki tud, és annak kellene válaszolni, aki nem tud.

Bárcsak összesen ennyi baj lenne az iskolával! Sajnos azonban az az érzésem, itt sokkal több olyan kérdés merül föl, amelyre nem lehetünk büszkék.

 

 

Éveken át ment a propaganda, világszínvonalú a magyar oktatás. Ebből talán a világ tagnak van értelme. Ha ugyanis mind az öt kontinenst szemléljük, egyértelmű, hogy a magyar iskolák bármikor megverik bármelyik malawi vagy bangladesi intézményt. Sajnos azonban nekünk az európai színpadon kéne fényesen szerepelni, ám ez már annyira nem sikerül.

Nemcsak az oktatással foglalkozó szakpolitikusok réméről, a PISA felmérésről beszélek. Hanem arról, hogy a magyar iskola a nevelő funkciókat sem látja el igazán. Az sem jó pont, hogy közösségépítésben is hátul kullogunk.

A büszkeséget az a pár kiemelt gyerek jelenti, akik rendre elmebajnokságokat nyernek külföldön, akiknek a találmányára a NASA is fölfigyelt stb. Eszem ágában sincs ezeket az eredményeket elvitatni, de aránytalannak és hamisnak érzem azt a megközelítést, hogy ez az iskolán múlna. Az persze lehet, hogy egy konkrét iskolán, és persze konkrét kiváló tanáron, de ez mindenképpen ritka kivétel.

Közben pedig sok emberből funkcionális analfabéta lesz. Többségük felnőtt életében egy könyvet sem olvas el, ami persze egyrészt fájdalom, mert olvasni jó; de zavaró is egyben, mert olvasni hasznos. A mai, információtól duzzadó világban az analfabéták lemaradnak, szélsőséges esetben a jogaik is csorbulnak, de az biztos, hogy a munkaerőpiac folyamatosan akciós „árui” lesznek, ha egyáltalán elkelnek…

 

 

Pedig ott dől el minden. Az alapvető képességeket ott szedi össze az ember, ha ezek kimaradnak, akkor később már nem lehet igazán bepótolni.

Sajnos azonban két alapvető tévedés jellemzi az általánost. Az egyik: a tanító(nő) személye mindegy. Ma tanítóképzőbe bárki bejuthat. A legalacsonyabb ponthatárokkal rendelkező főleg lányok választják ezt a pályát. Bár nem gondolom, hogy az osztályzás a legreálisabb fokmérője valaki tudásának, de mégis mutat valamilyen tendenciát. Aki még egy mai középiskolában sem képes jó jegyeket kapni, az vagy síkhülye, vagy lesz*rja az egészet. Márpedig ilyenek ne tanítsanak!

Nem szóltam egy még égetőbb hiányosságról, az alkamassági vizsgáéról. Elképesztő képtelenségnek tartom, hogy tényleg bárki taníthat, aki megszerzi a kellő kreditpontokat félévenként. Azt senki sem ellenőrzi, az illető személyisége összefér-e a pedagógusi feladattal. Sajnos sokszor nem is fér össze.

Sajnos sokan azért választják ezt a pályát, mert máshol nem kellenek. Számos – főleg fiatal tanáron – figyeltem meg az életrevalóság teljes hiányát. Kedves emberek voltak ők, de sajnos példaképnek elég gyatrák. És ha már a példaképeknél tartunk, veszélyesnek érzem, hogy a szakma elnőiesedik.

A legnagyobb baj mégis az, hogy ha valakiről már munka közben kiderül, hogy alkalmatlan (márpedig kevés pályán látszik ennyire, úgyhogy kiderül), akkor nem függesztik föl. Ha ki is rúgják, protekcióval már a következő félévben taníthat tovább.

Másik probléma szemléleti. Egyes tanítók, az iskola és dilettáns szülők hátszelét élvezve, azt gondolják, az alapkészségek elsajátítása valamifajta lóversenyszám, és csak a gyorsaság számít. Ilyen pl. az a célkitűzés, hogy karácsonyra már tudjon a gyerek írni. Egy pedagógustól elvárná az ember, hogy a betűk ismerete és az írás között tudjon különbséget tenni. Különösen csúnya szokás a lassabban haladók megbélyegzése vagy más büntetése. Pedig, és ezt is Vekerdy könyvéből tudom, az ember keze hat-hét éves kora körül válik anatómiailag alkalmassá a ceruza fogására. Vagyis, aki egy-két hónappal le van maradva a fejlődésben (ami még ebben a korban sem sok), az a Komeini Ajatollah kedvéért sem tanul meg írni karácsonyra, mert az ujjai még nem képesek rá. A Kati nénik persze büntetik őket, ezzel a gyerek kedvét egy életre elvéve az iskolától. Azért ez is szép teljesítmény négy hónap alatt!

Utána dolgozhatnak a felső tagozatban keményen az alapvetően jobb kvalitású tanárok, mire visszaterelik a gyerkőcöt a helyes útra, ha egyáltalán sikerül.

 

A felső tagozatban már egész másról van szó. Elvileg ide azok járnak, akik már az alapkészségeket többnyire uralják, mondjuk nekem volt olyan osztálytársam, aki nyolcadikban is szótagolva olvasott. (Mentségére legyen mondva, hogy tisztességesen dolgozó ember lett belőle, nem az MTÁ-n, de az nem is cél mindenkinél.)

A felső tagozatnak két feladata van: a szaktudományok alapvető kérdéseinek rögzítése van, és a helyes emberi viselkedés elsajátítása.

A probléma csak az, hogy – ahogy a címben is írtam – a hormonok beleszólnak, vagyis a gyerekek életük legkomolyabb változásán mennek keresztül, ill. ekkor kezdődik ez a változás. A legszembetűnőbb változás a szexualitás kinyílása. Tapasztalataim szerint ezzel a tanárok túlnyomó része nem tud mit kezdeni. Többségük ignorálja a kérdést, a butábbak erkölcscsőszt játszanak, ami nem csak nevetséges, de kontraproduktív is.

Nézzünk szembe tényekkel, aki nem képes az illem és a józanész korlátain belül persze, erről a témáról normálisan beszélni, az válasszon más pályát! A kiskamaszokat, tetszik, nem tetszik, ez foglalkoztatja. Nem kell folyton a szexről beszélni, de megkerülni alapvető hiba. Ha az iskolák tényleg az életre készítenének föl, akkor szóba kell jönnie olyan témáknak, mint a biztonságos szex, a házasság (nemi élet inkluzíve), családtervezés, fogamzásgátlás stb. Sajnos azonban még az is előfordul, hogy a biológiatanárok szemérme folytán a nemi szervek alapvető tulajdonságaival, ill. folyamataival sem foglalkoznak az órán. És akkor hol vannak az olyan egyelőre kényes kérdések, mint pl. a homoszexualitás?

Ráadásul, bár ez nem bizonyítható, de az a sanda gyanúm, pár dologgal a tanárok sincsenek tisztában, ami szintén elég szomorú.

Nekem szerencsém volt, minket többé-kevésbé felvilágosultak világosítottak föl. De ez nem múlhat azon, a tanár pirulós fajta-e.

 

 

A középiskola legalapvetőbb tévedése, hogy mindenkinek kell oda járnia. Reggelente a buszon látom ezeket a kölyköket, akikről süt, teljesen fölösleges belépniük a tanintézetbe. Persze én csak egy rosszindulatú laikus vagyok, a baj az, sok tanár is így gondolkodik. Ahelyett, hogy azon törné az eszét, hogyan nyerhetné meg magának ezeket a nemtörödöm, és ennek megfelelően rossz teljesítményű diákokat.

Aztán újra itt az elitkérdés. Mivel mire valaki tanár lesz, sokat tanul, az embereszménye az, aki szintén sokáig jár iskolába, egyetemekre. A fölöslegesen agyonduzzasztott létszámokról az egyetemeken sokszor azok a tanárok is tehetnek, akik „beleprogramozzák” a gyerekekbe, diploma, az kell. Főleg a Klebelsberg Kunó, Bethlen kultuszminiszter által kitalált (és egyébként nem feltétlenül elvetendő) szellemi fölény nevében az ember értékét az is meghatározza, mennyit tanult. Ez a művelt fők legendája, és már nem igazán érvényes. A józanabb tanárok az elhelyezkedés megkönnyítését említik érvként az egyetem mellett. Erről tudnék mesélni…

Használható, konvertálható tudás kell, de ezt ma nagyon kevés helyen biztosítják. Sokszor elég lenne, ha egy vagy két nyelvet tisztességesen megtanítanának. De a legtöbb iskola még erre sem képes.

 

 

Nagy illúzióim voltak az egyetemmel kapcsolatban. A társaság tényleg a legjobbakból áll; szellemi műhelyt vártam, ahol szép lassan szellemi síkon megváltjuk a világot.

Nem zárom ki, hogy van ilyen, az én két stúdiumom nem ilyen volt.

Helyette a már említett túlzottan nagy hallgatószám, amely magával hozza a színvonal csökkenését is. Igazságtalan értékelő-rendszer, fölösleges tárgyak, gyenge nyelvoktatás.

Ami a mai munkámhoz kell, azt már érettségi előtt elsajátítottam. Elhelyezkedni csak nagy nehézségek árán tudtam, és látom magam körül az embereket, hogy nekik sem könnyebb.

Ez nem feltétlenül panaszkodás. Csak jól mutatja, mennyit ér egy diploma. Őszintén szólva nem gebedtem meg egyikért sem, szóval az, hogy micsoda munka van mögötte, nem fedi le teljesen az igazságot. Nem érzem magamat okosabbnak vagy műveltebbnek a diplomáim miatt. Továbbra sem értek semmihez, pedig nem német-biliárd szakos bölcsész vagyok.

 

Mielőtt nekemugranátok, tudom, sok kiváló pedagógus van ebben az országban. Én is sokkal találkoztam, és védelmükben mondom, a fölvázoltak a szakma szégyenéről szólnak.

Egy szál összeköti a számomra legfontosabb három tanárt: az, hogy ők azért lettek tanárok, mert azok akartak lenni. Szerintem ez már elég is lenne.

Sajnos azonban, amennyire tudom, már egyikük sem „praktizál”.