Ma este nyolctól az m1 sugározza az Eurovíziós Dalfesztivál országos döntőjét. Itt dől el, ki lép föl magyar színekben a május végi európai döntőn.

Azt mondják, a jó házasságok az égben köttetnek. Ilyen szerencsés párosítás a magyar popszakma (már ez a kifejezés is vicc, a szakma szó tudást feltételez) és az Euróvízió utolsó fellegvára, a Dalfesztivál.

Érdekes, hogy az első, sőt talán az egyetlen asszociációm Sztálin. Egyrészt, mert amióta megszűnt a Szovjetunió (Van-e tipikusabb megszemélyesítője a kommunista nagyhatalomnak, mint a jó öreg Joszip Viszáriovics?), szinte csak a keleti blokk versenyzői nyernek. Az azóta szétesett Szovjetunió, ill. Jugoszlávia – hiába öldökölték egymást másfél évtizede – szépen beszavaznak egymásra, így másnak nincs esélye. Ettől már a minőség mint szempont zárójelessé válik eleve.

Másrészt azért ugrott be Sztálin, mert a róla szóló zseniális vicc poénjához hasonlóan, a Dalfesztiválnak sem meri senki megmondani, hogy elhunyt.

Ennek a műfajnak, amelyet ez a műsor képvisel, régen lejárt az ideje, ha egyáltalán volt valaha menő. Nevetséges Szerencsekerék Tamás típusú műsorvezetők (jóképű, de modellnek már nem elég fiatal) jópofiznak agyonvilágított, űrkorszak hangulatú színpadokon (a hetvenes évek óta lejárt). Az előadott dalok félelmetesek: semmilyenek, az ének gyenge, főleg a látvány fontos. Persze a látvány is kicsit mást jelent ebben a közegben, a lényeg a legolcsóbb színpadiasság (tűznyelés; félmeztelen japán dobosok; szélgép által fújt, gyárilag szakadt drapériák stb.), csupa giccs.

Szóval a Magyar Televízió és az általa patronált ifjú tehetségek megérdemlik egymást, mert jól összeillenek.

Kedves mazochisták, ne felejtsék el  bekapcsolni az egyest, amely ma este minden lesz, csak királyi nem.

Akit felcsigázott ez a névsor, az jöjjön vissza holnap, mert akkor elolvashatja, mit gondol R. Amál, budapesti hobbi-mazochista a látottakról/ hallottakról!