Búcsúkoncert - filmkritika

A zene azért nemcsak akusztikus élmény. Noha színházban irtózom az első soroktól, klasszikus koncerten második-harmadik sornál ma már nem szívesen ülök hátrébb, mert semmi esetre sem fosztanám meg magamat attól, hogy lássam magát a zenélést: nemcsak a koncentráció kiváltotta arckifejezéseket, hanem a tényleges mozdulatokat is.

Ennek a kukkolásnak az örömét fokozta a végletekig a Búcsúkoncert első filmes forgatókönyv-írója és rendezője. A zenélés, a zenészek élete azért jó terep egy ilyen történet elmesélésére, mert a közönség zöme feltehetően távolabbról ismeri ezt a világot, mint a főhősök, és messzebbről jobb a rálátás. A film alapvető ábrázolástechnikája ez a hideg távolságtartás. A gyönyörűen fényképezett téli New York, a mindig jól fésült, jól öltözött szereplők és a csillogó hangszerek figyelmeztetnek: mi ebben a komolyzenei világban kívülállók vagyunk.

A sikeres vonósnégyes idősödő csellistájánál Parkinson-kórt állapítanak meg, ami a zenészi pályafutásának végét jelenti. Különösen ebben a nagyon magas mércéjű együttesben. Már 25 éve játszik a többiekkel, akik egy generációval fiatalabbak nála: a brácsás a nevelt lánya, a másodhegedűs az ő férje. Az első hegedűs pedig egykori külföldi ösztöndíjas tanítványa a rangos Julliard Főiskolán, aki volt olyan becsvágyó, hogy frissen végzettként azonnal saját vonósnégyest alapított, és ebbe akkor már világhírű csellóművész tanárát hívta meg egyik tagnak. Aki vállalta. Senki sem ismerhette ugyanis jobban a vakmerőnek látszó ifjú hegedűs képességeit, mint ő, aki művészt faragott a tehetséges európai fiúból.

A hírre felbolydul a társaság. A brácsás apja miatt aggódik elsősorban, az első hegedűs a vonósnégyesért, a másodhegedűs-férj pedig a lehetőséget látja: ha úgyis újrakeverik a kártyákat, akkor talán néha ő is játszhatja az elsőhegedűs szerepét. Végre.
Az egyértelmű érdekellentétek természetesen konfliktusokhoz vezetnek. Ahogy mondani szokták, akik együtt zenélnek, azok nem utálhatják egymást. Legalábbis addig nem, amíg a zene szól. De mivel szó szerint elhallgatott a zene, föltámadnak az elfojtott indulatok.
Kiderül, a másodhegedűs nem csupán a zenekarban az, hanem az életben is. Feleség körül lappang ugyanis a nyílt titok, valójában sosem sikerült kiszeretnie az első hegedűsből, de mivel az egy rideg, csak a zenéjének élő ember, hát kellemesebb volt a csupaszív, jó kedélyű másodhegedűssel összekötnie az életét. De egészen eddig nem beszéltek erről soha sem, mert mindent a zenének, illetve a vonósnégyesnek rendeltek alá.

Pedig még van egy tehetséges lányuk is, aki vesztére pont az elsőhegedűs mentoráltja lesz. A szőke fruska pedig addig provokálja a maximalista tanár urat, amíg - első látásra bosszantóan banális módon - egymás karjaiban kötnek ki. Ennek a két nagyon ellentétes felfogású embernek nincs más kommunikációs csatornája egymáshoz, mint a szex. Holott kapcsolatuk ennél sokkal mélyebb is lehetne, vonzalmuk sokkal inkább intellektuális, mint szexuális természetű. Igazi mester és tanítvány verseny bontakozik ki közöttük kezdetben, csakhogy a rossz időzítés - a zenében ez halálos vétek - miatt, a mester rettegése közepette inkább választja az egyszerű és gyors hatást, mint tudásának aprólékos átadását. Csúnyán úgy is fogalmazhatnánk: nincs türelme a lánnyal foglalkozni, másra összpontosít, így akár egy tapasztalatlan tanítvány is rátapinthat a gyenge pontjára. Ami egyébként a hiúsága. Az egész történet alatt egyetlen egyszer mosolyog: amikor a lány a lehető legszebb bókot mondja neki, megszállottnak nevezi.

A házaspárnak nem ez az egyetlen konfliktus, amellyel szembe kell néznie. A másodhegedűs - szintén rosszul időzítetten - előadott ambícióit érzéketlenségnek érzi a brácsás nevelőapjával szemben. Ezért nem esik nehezére a hiú elsőhegedűs véleményét osztani, aki pozícióját féltve "randira" hívja egykori kedvesét, és szakmai okokra hivatkozva hangolja férje ellen.
Ez persze felkorbácsolja a másodhegedűsben a kisebbrendűségi érzését és az ebből fakadó féltékenységet. Legjobb védekezés a támadás alapon egy éjszakás kalandba keveredik a csodaszép és fiatal flamenco-táncosnővel, de mivel nyilvánvalóan 25 év óta először most lép félre, le is bukik azonnal. Felesége pedig kidobja.

Az ő kommunikációs impotenciájuk nemcsak azért tragikusabb, mert egy hosszú távú, szilárd kapcsolat bicsaklik meg.
Elkeserítő, hogy a férj abban a tudatban képes lenne leélni az életét, hogy a felesége életében is ő csak a másodhegedűs.
Az pedig egyenesen dühítő, hogy ez nincs így.
A szomorú igazság az, hogy a nő csak a hangszerén keresztül képes kifejezni az érzéseit. Ettől nagy művész egyúttal.

A vonósnégyes felbomlásának réme ezekből a hosszú ideje együtt dolgozó zenészekből önző dög szólistákat csinál. Mindegyikükön kiütközik az egománia, és ha a csellista nem lép közbe, mindent - a vonósnégyest és az életüket (ami persze ugyanaz) - tönkretesznek. Annyi összhang működik közöttük még mindig, hogy nagyjából egyszerre térnek észhez. Amíg ők itt kamaszos csetepatéikba belefeledkeztek, addig mesterük néma küzdelmet vívott az elmúlással csak, hogy a csapattal még egyszer, a búcsúkoncerten együtt játszhasson. És minden megtesz, hogy a zene nélküle is folytatódjék. A csellista életével demonstrálja a vonósnégyes értelmét: a közös cél iránti alázatot, az egymás iránti bizalmat és az összhangot.

Ezért is jó választás a hangszeres klasszikus zene világa. A Fúga vonósnégyes igazi elitalakulat, zárt egység. A film is csak azért készülhetett el, mert ez az egység megbomlik átmenetileg. Ha fizikailag lehetséges volna, ezek az emberek az örökkévalóságig zenélnék. Együtt.

Értékelés: 9/10 - Okos, érzékeny kamaradarab csodaszép nagytotálokkal, kiváló színészekkel. És ezzel a zenével: